Budapest, 1987. (25. évfolyam)

2. szám február - TÉKA

téka MÁNDY IVÁN Magukra maradtak Mándy Iván az irodalom értékrendje szerint sosem állt a pálya szélén, hanem mindig ott középütt, a kezdőkör táján. Műve azonban nem a kezdő olvasók szívét melengető lektűr vagy divatirányzatok stílusgyakorlata. Ez a mű filozófiát hordoz, rejt magában, és filozófiára, továbbgondolásra ösztönöz. Mándy Iván prózája: látás, érzékelés, rögzítés. Tégla, habarcs, deszka; s az egész együtt a ház. A város. Sok-sok szokatlan, mégis hétköznapi sors, élet. Nem a ballagási szónoklatok nagybetűs élete. Ez szerényebb, szürkébb, megviseltebb, bölcsebb, mivel ez az élet már megtaposta önmagát, így lett teljesebb. így lett líra. Költészet. És most toljuk homlokunkra a tudósi ráncokat, és elmélkedjünk a költészet lényegéről? Arról, hogy a költészet — még a próza is s talán mind, ami művészet — sosem a szépet keresi, hanem a lényeget? Ami megragadható és átélhető. S mi rögtön úgy érezzük, a miénk, mert a sorok rólunk szólnak, vagyis általánosíthatók, és mivel a mindenhol meglévőről, benne önmagunkról hoznak hírt, ezért rejtik a csoda szépségét. Az egyszerűségben is. Nem véletlen, hogy Vörösmarty, Ady, Babits, József Attila élete végén a legtisztább, legegyszerűbb hangon fogalmazza meg állapotát, ítéletét, utolsó tanácsát. József Attila az egész emberi világot érzékelteti, amikor azt írja:,, Töredezett, apró ablakok /fakó lépesein szállnak a napok / alá, a nyirkos homályba". (Elégia) Pilinszky hat szóból álló verssel jellemez, emel ki a mélyből egy sötét történelmi kort: ,,Sírása hideg tengelyében / áll a fiú". (Önarckép 1944-ből) Persze, ezekben a sorokban nemcsak „kor" van, nemcsak „jellemző", hanem — és ez adja igazából a személyes hatást — minket, olvasókat állít a „sírás hideg tengelyébe", és ettől kezdve részesei, együttélői leszünk csodának, borzalomnak. Itt, ebben a hatásban találkozik Mándy Iván prózája a legmagasabb rendű költészettel. Ezért nevezhetjük őt a próza lírikusának, nem Krúdy módján, sokkal inkább kafkai értelemben. „Egy léggömb lóg a levegőben... Rátapad a csend. Az üres levegő csendje." Hogyan? Sartre, Jaspers? Az egzisztencialisták abszurd létének a magánya? Ahova kilökődik a gondolkodó, a magára maradt ember? Ki az űrbe, a végtelenbe? Vagy csak egy megszokott utcai kép: egy kislány elengedi a léggömb zsinórját? Mándy Gyula, az apa, a karosszék mögül fölszálló szivarfüstben, egyszer nagyon régen, éppen negyven éve azt mondta: „Sajnos, Ivánt nem érdekli a filozófia." De a művészet mankók nélkül, önállóan is képes filozófiát hordozni. Elsősorban kérdéseivel, melyekre nem kell mindig ráaggatni a választ. Sőt, még kérdezni se kell, csak éreztetni, s úgy kiváltani a másikból a kérdést. „Egy szobor földre borulva a pályaudvar mellett. Szakállas, szalonkabátos férfi. A Vasutak Atyja..." Ó, nemcsak a topográfiai és a történelmi helyszínre visz bennünket az író, hanem egészen más tartományokba is. Hiszen kik néznek be a kapualjakba? A halottak? Vagy mi? És fához dől az ember, húszig számol, aztán jövök! És számol, és már nincs mögötte senki. Ideje lenne feldolgozni Mándy Iván nominális stílusát. A filmszerű vágásokat, a lecsupaszított mondatokat, a tagadás fajtáit. Nem, senki, nincs... ők uralják az első oldalakat. Aztán: „A padok sivársága." ,,A tér közönyös csöndje." ,,A kukák döbbenete". „Egy villanykörte szétcsattan váratlan kétségbeeséssel." Itt a tárgyak azonosulnak velünk, vagy megfordítva? És még egy személyes emlék. Ugyancsak negyven évvel ezelőtt, az egyetemi stílusgyakorlaton Szabó Ede, a nemrég elhunyt kiváló műfordító és kritikus érces, ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki: „Mándy Iván Budapest írója, a külvárosi emberek, a szegények írója." Fűit. Múlt emberek? Lehet. De a nyomuk itt van. Nemcsak a város arculatán, hanem a miénken is, szavunk, szemünk járásában, gesztusainkban. Kariatidákként tartják az erkélyt, a házat, a várost. Védtelenek voltak, hát magukra maradtak. Mert az ember számol, fejét a fatörzshöz szorítja, jövök, jövök, kiáltja, és már nincs mögötte senki. Csak az író állt melléjük, és velük együtt nő egyre magasabbra. (Magvető) JÁVOR OTTÓ Színházi élet Budapesten Régóta nélkülözött kiadványt jelentetett meg a fenti címmel a Színházak Központi Jegyirodája. Az iroda félévenként megjelenő tájékoztatót tervez kiadni, amely kézikönyve lehet minden színházszerető embernek. A szerkesztőségi beköszöntő óva inti a Tisztelt Olvasót attól, hogy bármiféle párhuzamot véljen fölfedezni a hajdani Színházi Élettel, nem abból nőtt ki ez a kiadvány. Fölösleges a szerkesztőség aggodalma, hiszen a fiatalok közül aligha ismerik sokan az 1938-ban megszűnt „intimpistáskodó lapot", amely főként a művészek magánéletéből merítette témáit. Az idősebb generáció emlékezetét pedig bizonyára elhalványítja az idő, hiába ment eseményszáma — a lexikonok, színháztörténeti dokumentumok tanúsága szerint — a lap minden egyes számának megjelenése. Ennyiben talán nem is lenne rossz a hasonlóság. A közelmúltban megjelent kiadvány a főváros mai színházi életét szeretné megismertetni: „Átfogó tájékoztatást kíván nyújtani az 1986-87-es évad színházművészeti eseményeiről. A művészeti vezetőkkel való beszélgetések, az egymással ütköző szélsőséges színházesemények azt is érzékeltetik, hogy a műfaj minden gondja ellenére gazdag választék kínálkozik... a színházszerető közönségnek". Nagyszerű ötlet, hogy Budapest valamennyi színházáról található a tájékoztatóban történeti ismertetés. Vajon hányan tudják, például, hogy az ország legrégibb színházépülete a Várszínházé, amely Kempelen Farkas (a csodaszámba menő sakkautomata feltalálója) elképzelése nyomán vált karmelita kolostorból a művészet templomává. Német színészek számára készült, de itt tartotta Kelemen László magyar társulata is első hivatalos előadását 1790. október 25-én. A legrégibb hazai színházi intézmény viszont a Nemzeti, amely Pesti Magyar Színházként 1837. augusztus 22-én született. A legszebb épületet az Operaház mondhatja magáénak, a legmodernebbet pedig a Madách Színház. A legnagyobb befogadóképessége az Erkel Színháznak van, csaknem két és fél ezer ülőhellyel. A főváros első részvénytársasági tőkével alapított magánszínháza a Vígszínház, az első kabaré a Játékszínben kapott állandó otthont 1912-ben. Budapest szinte valamennyi színháza „leg" valamiben. Lényegében a dr. Cenner Mihály írta színháztörténet jelenti a kiadvány gerincét, a színházleírások kalauzul szolgálnak, segítik a tájékozódást. Ezekhez kapcsolódnak egyik-másik társulat idei évadjának bemutatóiról szóló híradások: Szikora János fölfedezte Corneille eleddig Magyarországon még nem játszott darabját, a Színpadi mutatványt (L' Illusion comique) a Katona József Színház számára. A Népszínház műsortervének gerincét ismét a magyar dráma jelenti. Az első bemutató Németh László A két Bolyaicímű darabja volt, s áprilisban Horváth Péter Hármasoltára kerül színre. A Radnótit Bálint András „átprofilirozta": nemcsak irodalmi műsoroknak ad otthont, hanem klasszikus értelemben vett színházi előadásoknak és olyan kísérleteknek is, mint amilyen a Szóváltás. A műsorokról, bemutatókról szóló jelzéseket színészportrék teszik jelessé. A szerkesztők: Cserje Zsuzsa és dr. Varga András szimpatikus vállalkozása, hogy az ismert és sikeres művészek — Bodrogi Gyula, Verebes István, Kozák András, Köllő Miklós, Káldi Nóra, Csákányi László stb. — mellett kevésbé ismerteket is bemutatnak, köztük a két jeles bábművészt, Szakály Mártát és Gyurkó Henriket, valamint a Rock Színház ígéretes tehetségű testvérpárját, Prókay Évát és Ancsát. A kiadvány gazdag programkínálatára nem rímel az utolsó írás a „színházi hét szűk esztendőről". Már csak azért sem, mert a világ megváltását kissé túlzás a színháztól számon kérni. Azt viszont lehet, hogy szebbé, elviselhetőbbé tegye az életünket, hogy segítsen eligazodni a világban és megtalálni önmagunkat. Ez is hatalmas vállalkozás. (A Lapkiadó Vállalat kiadványa) GYARMATI SZABÓ ÉVA ^•••••••iWHH Folyóiratszemle BERCZIK ANDRÁS: BUDAPEST ÉS KÖRNYÉKE EGYSÉGES TÖMEGKÖZLEKEDÉSI RENDSZERE 1-2 (Közlekedéstudományi Szemle, 1986. 8. sz. 362-374. I., 9. sz. 377-383. L). A városi funkció maradéktalan ellátásához nélkülözhetetlen a köz-46