Budapest, 1987. (25. évfolyam)

2. szám február - Sólyom László: A Lukács szekta

tött egy napon Kovács úr, aki ennél egy szóval sem tudott többet olaszul. Majd föltárta az első sor egyik ütött-kopott, budira em­lékeztető szentélyének az ajtaját, és igazán nem kellett több az üdvösséghez. A bejárattól jobbra lévő hat kabin valamelyikét kaptam. Ott, ahol már régen törzshelye volt Grandpierre-nek, Mányainak, Boldizsárnak és a kedves, halk szavú, a szektát fiata­lon végleg elhagyó Járdányi Palinak, aki a zeneszerzésen kívül vi­lágmegváltással is foglalkozott. A másik oldal vezéralakja Baránszky-Jób László, a vidám iro­dalmár volt. Az ember már az utcáról behallotta hatalmas hang­ját, harsogó nevetését. Végtelenül ömlöttek belőle a sztorik, ihle­tett elméletek, aforizmák. Mellette a felejthetetlen Jékely Zsoli kontrázott halkan, de szúrósan. Gyakran ott mosolygott köztük Illyés Gyula, aki néha dobott egy-egy szót közéjük. A tőlük tisz­tességes távolságban jógázó Ránki György is kizökkent olykor el­mélyültségéből. Nem így Kodály Zoltán. A kabinosok által professzor úrnak, mesternek vagy tanár úr­nak szólított világhírű zeneszerző ősztől tavaszig elég rendszere­sen megjelent az uszodában. Csaknem kopott, hosszú fekete ka­bátban, jellegzetes kalapjában halkan surrant közénk. Nyűtt ak­tatáskájában hozta egy szál „fecskéjét". Pillanatok alatt magára öltötte a háromszögletű úszónadrágot, és — még nyolcvanon túl is — nagyszerűen „kisportolt", inas, izmos teste már rótta á hosszakat a hideg vízben. Soha nem törülközött, mindig a levegő­re ment szárítkozni, akár mínusz tíz fokos hidegben. Csak cso­dáltuk, amikor kora tavasszal mi papucsban, köpenyben álltunk a medence mellett a napon, ő mezítláb, vizesen szobrozott a fa­gyos kövön. Az általános nagy beszélgetésekbe soha nem szólt bele. Csak Illyéssel, Járdányival, Ránkival váltott szót olykor. Egy alkalommal néhány süldő lány vette körül, autogramot kér­tek tőle. „Szolmizáljatok valamit!" — mondta nekik. Azok megilletődötten makogtak, mutogattak. Nem sokáig, mert Ko­dály leintette őket: „Majd, ha tudjátok, akkor jöjjetek!" A szektások következetesen, a nap meghatározott óráiban vál­tották egymást. A kabinosok pontosan tudták, ki mikor „esedé­kes", és gondoskodtak róla, hogy a megszokott helyére kerüljön. Ez érdekük volt, hiszen ez „jattos" szakma. A forintokat éppúgy odaadja a vezető pártfunkcionárus, mint a miniszter, a vezérőr­nagy, a színész, az író vagy a villanyszerelő. Múlt időben mondom ezt — mármint a szektásokat megbecsü­lő kabinosokat —, mivel „odafönt", a „Központban", a talán két éve kinevezett legújabb Nagyfőnök szent demokratizmusától vezérelve rendeletileg megtiltotta, hogy bárkivel, legyen az sok évtizedes múltú törzsvendég, kivétel tétessék. Tehát az, aki éven-33

Next

/
Oldalképek
Tartalom