Budapest, 1987. (25. évfolyam)

12. szám december - Müller Tibor: Sok vagy kevés 45 milliárd forint

A lakóházfenntartás költségei minden 1 forint kiadáshoz 1,67 forint állami támogatást igényelnek sősorban nem pénzkérdés. Sokkal inkább az életvitel és a környezeti ártalmak együttes hatása. Közismert tény, a leghatékonyabb és legolcsóbb mindig a baj megelőzése, tehát a korai felismerés. Míg egyetlen kórházi ágy fenntartása évenként 160 ezer forint, addig, például, a szűrővizsgálatokra fordított összeg ennek csak töredékét teszi ki. És még a meglévő szűrővizsgálatok lehetőségével sem él általában a fővárosi polgár. Jelenleg 6700 időskorú, magányos rászoruló számára van hely Budapest szociális otthonaiban. Egyetlen ilyen férőhely 39 ezer forintba kerül évente, amelyhez az ellátás további 19 500 forintot emészt fel, ha a gondozott a kétszáz napközi otthon valamelyikében vagy a szociális hálózatban részesül ellátásban. Egyetlen napon kilencszázezer ebédet főznek és juttatnak el a fővárosban az arra rászorulóknak. És ha mindehhez hozzászámítjuk még a rendszeres és rendkívüli segélyeket, kijön az egymilliárd forint, amelyet a főváros szociális kiadásaira fordíthatott. (Az áprilisi áremelkedések kompenzálására 28 millióval növekedett a szociális alap, 40 millióval pedig az élelmezési norma.) Budapest népességének 18 százaléka 14 éven aluli. A bölcsődés korú gyermekek 31, az óvodások 91 százaléka jár gyermekintézménybe. A kötelező általános iskolai oktatás, sőt, a kisebb gyermekek egész napos felügyelete is a tanácsok zsebét terheli. Csaknem négy és fél milliárd forintot fordítanak ezeknek az intézményeknek a fenntartására, személyi feltételeinek a megteremtésére. A szülők térítési díján felül egy bölcsődei férőhely költsége 35 ezer forint évente. Ugyanez a szám az óvodák esetében 16 ezer. Egy általános iskolai hely kilencezer, a napközié hétezerötszáz. Központi forrásból mintegy 30-40 millió forinttal növekszik évente az oktatás korszerűsítésére fordítható összeg. Az pedig ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy technikai színvonalunk, szellemi életünk, csak úgy felelhet meg a kor diktálta követelményeknek, lemaradásunk üteme, a csúcstechnológia és a hazai színvonal közötti szakadék csak akkor csökkenthető, ha a lehető legtöbbet fordítjuk arra, hogy gyermekeink életébe szervesen beépüljön az elektronika, a számítógép, a video. Középfokú intézményeink — a gimnáziumok, szakközépiskolák, technikumok, szakmunkásképzők — fenntartására, működésére 1,8 milliárd jut. Ezen Budapesten több mint százezer diák osztozhat. Az oktatás személyi feltételei megfelelőnek mondhatók, miközben a géppark, a szemléltető technika negyed századnál is öregebb. Ehhez is pénz kellene. Mint Rodrigónak, sok pénz. És mert nemcsak kenyéren él az ember, Budapest szellemi fogyasztásához, mintegy félmilliárd forint szükséges. Azon felül természetesen, amelyet ki-ki a saját zsebéből hajlandó áldozni a kultúrára. Napjainkban erősödni látszik az a nézet, hogy bár az alapkultúra nem áru, az ezen a területen működő intézmények némelyike, bizonyos színházak, képzőművészeti galériák s mások is igyekezzenek jövedelemhez jutni és legalább az önfenntartáshoz szükséges anyagiakat megkeresni. Ez, a világon sok helyütt beigazolódott, nem jelent feltétlenül színvonalcsökkenést, bóvlit, giccset. A jó művészetért, a tehetségért, a különleges alkotásért szívesen ad többet a közönség. Jelenlegi pénzügyi helyzetünk pedig egyszerűen rákényszerít bennünket, hogy megtaláljuk a kultúrpolitikai érdekek és a gazdaságosság közötti ésszerű egyensúlyt. Még két számot említünk csupán felsorolásképpen. Az ifjúságpolitikai és sportfeladatok ellátásához a Fővárosi Tanács több mint százmillió forinttal járul hozzá, a klubok és egyéb szervezetek, a központi költségvetés forintjain kívül. Nem nagy öröm, de az élet tényeihez tartozik: a Fővárosi Tűzoltóság valószínűleg elkölti 1987-ben azt a 370 millió forintot, amellyel gazdálkodhatott. Örökség és meglehetős nyűg, hogy Budapesten az intézmények épületállománya meglehetősen leromlott állapotban van. Jelentős részük hatvan-hetven évvel ezelőtt készült, de nem ritka az évszázados épület sem. A karbantartásukra, felújításukra felhasználható pénz igen kevés. Pedig főként a belső kerületekben számos olyan közintézmény van, amelynek teljes tatarozására a háború óta még nem kerülhetett sor. Ezek között akadnak műemlékek, értékes kastélyok, paloták is. Az idei évre tervezett állóeszköz-fenntartási előirányzat összesen 2175 millió forint volt. Ismert azonban (és ez a többi számadatra is többé-kevésbé vonatkozik), hogy a költségvetés egészét, így a fővárosra szánt összegeket is meg kellett nyirbálni az éves gazdasági eredmények és a várható hiányok következtében. (Pontosan 626 millióval. Ebből az üzemeltetésre 270 millióval jutott kevesebb.) És még az eredeti összeg is szűkös volt. Negyvenötmilliárd forint egy évre — Budapestnek. így, körültekintve kiderül, e hatalmas összeg nem is olyan nagy. Ahhoz, hogy egy két és fél milliós nagyváros viszonylag tisztességes körülmények között, korántsem gondtalanul élje mindennapjait, még szerénynek is mondható. És mégis kell, hogy mindig legyen hová nyúlni, ne tökmag akadjon a kezünkbe, mint a nótabeli rátóti legénynek. Egyszerű lenne, persze, a kereskedelem és a gazdálkodás törvényeit figyelembe véve azt mondani: ha így áll a helyzet, növelje a főváros bevételeit. Hiszen megvannak hozzá az eszközei. Nos, bármilyen népszerűtlenül hangzik is mostanában, ezt elsősorban az adókból és illetékekből teheti meg. Hiszen a lakbérek sem emelkedhetnek a végtelenségig. Ami pedig a legnagyobb tételt, a jövőre bevezetendő új adórendszert illeti, bizonyos, hogy ha 1989-től valóban a tanácsok elosztható jövedelmét gyarapítják a személyi befizetések, alaposan, kétszer is meggondolva kell azt elkölteni. Hiszen két és fél millió minőségi ellenőr figyeli majd, hogyan működik Budapest. MÜLLER TIBOR 8