Budapest, 1987. (25. évfolyam)

11. szám november - TÉKA

téka dik esztendejében nevet változtatott, amihez azóta is makacsul ragaszkodik. Erkel Báthory Máriájának címlapján 1840. augusztus 8-án értesíti az érdeklődőket, hogy ezentúl Nemzeti Színháznak hívatja magát. A színház nemzeti, szent tárgy — szögezte le Toldy Ferenc, s ez fényesen igazolódott 1848. március 15-én is ,,a közönség kívánatára" kitűzött Bánk bán-előadással. A Bachkorszak „csendje" után 1873-ban elérkezett a két évtizedes „aranykor". Szigligeti, Erkel, Paulay vezeti ekkoriban a társulatot, felépül a Népszínház és az Opera, a Nemzeti profilja letisztul. A felhőtlennek tűnő égbolt azonban kezd beborulni. Már 1875-ben törvénycikk foglalkozik az átépítéssel, korszerűsítéssel, ám abból a századfordulóig alig valósul meg valami. A bécsi Ringtheater tűzkatasztrófája, majd a budapesti Párisi Nagyáruház leégése azonban pontot tesz a kérdésre. A függöny 1908-ban végleg legördült, s a színház átköltözött második „ideglenes" helyére, a Népszínház épületébe, hogy ott majd hat évtizedig várjon a csodára: felépül állandó és sokszor ígért otthona. 1965-ben ismét költözni kellett: épült a metró, lebontották a színházat. Ma ideiglenes helyét, mindenki ismeri. Kerül-e ide is egyszer emléktábla? A Nemzeti Színház 150 éve címmel az évfordulóra jelent meg (több más kötet mellett) Kerényi Ferenc szerkesztésében az a kiadvány, amely erre az eszmefuttatásra késztetett. Szerzői — Hofer Miklós, Kerényi Ferenc, Magyar Bálint, Mályuszné Császár Edit, Székely György és Vámos László — feldolgozták a színház történetét, műsorpolitikájának változásait; kor- és körképet festettek a teátrum belső életéről; színész és rendezőportrékat rajzoltak — keresték a színház helyét a magyar művelődés utóbbi másfél évszázadában. A Köpeczi Béla előszavával megjelent kötet értékes műhelytanulmányain és gazdag képanyagán kívül tartogat meglepetést is: a színház műsorát a kezdetektől a tavalyi évadig. Ugyancsak csemege az érdeklődőknek a társulat névsora, amelyben olyan világhírességek tucatjai találhatók — színházi vezetők, rendezők, színészek külön bontásban —, hogy bármilyen módon történő válogatásuk önkényes és igazságtalan lenne. Aki pedig arra kíváncsi, hogy a világ mely tájain öregbítette a Nemzeti a magyar színházkultúra jó hírét, az azt is megtalálhatja a könyvben. Egy színház története épületek, színdarabok, színészek, rendezők története. A Nemzetiről szóló írások szerzőinek minden sorából az tetszik ki: a Nemzeti története szerelem. (Gondolat) RÁCZ-SZÉKELY GYŐZŐ NEMESKÜRTY ISTVÁN A kőszívű ember unokái Nemeskürty István már első tanulmányaival, könyveivel oldalba böködte a történész szakma képviselőit, mintha rájuk kiáltott volna, hé, uraim, ébredjenek! Azóta persze már mindenki kitörölte szeméből az álmot, igyekezett leverni a port kéziratairól és szemléletéről, megindult a pezsgés történettudományunkban. Ez a megváltozott kornak, helyzetnek, lehetőségnek, a változó korral együtt táguló horizontnak köszönhető elsősorban, de hogy így történt, abban nem kis szerepe volt Nemeskürty István serkentő hatásának is. Mert ez a „szakmán kívüli" irodalomtörténész és filmszakember újfajta látásmódot és stílust honosított meg legújabb történettudományunkban, nem kötötték meg kezét hierarchikus előítéletek, s mind az események magyarázatában, mind az összefüggések helyes feltárásában, továbbá a leírásaiban erősen támaszkodott az irodalom segítségére. Ugyanezeket az eredményeket találjuk — és örülünk nekik — legújabb könyvében. Ismét egy látszólag eseménytelen korszakot vesz nagyító alá, az 1867 és 1896, tehát a kiegyezés és a millennium közötti évtizedeket. Eseménytelen? Hát a Mohács után eseménytelen volt? Most pedig egy újabb Mohács előtt vagyunk. „Jelen munkám egy... szürkének tetsző vagy inkább az utókor által annak ábrázolt jóléti korszak kurta negyedszázadáról elmélkedik..." — írja a szerző. Minden szava fontos és elgondolkodtató. Miért látta vagy akarta látni az utókor ezt az időszakot szürkének? Mert eszméiben, lehetőségeiben csalódott, s a szabadságharc bukása után új eszmét, politikai megoldást keresve továbbra is elégedetlen maradt? A kiegyezés óriási lendületét az apák érezték, méltányolták, de az unokák már feljutottak — akár a hintázó — a holtpontra, honnan a legmesszebbre látni, és óhatatlanul a zuhanás következik, s ők ezt látták meg? (A könyv nem gazdaságtörténet, de sok idevonatkozó adatot találunk benne, úgyszintén utalásokat az agrár- és munkásmozgalmakra.) Nemeskürty István arányt nem tévesztve, mértéktartóan utal pozitív szerepünkre az európai politikában. Ekkori politikusként a feszültségek enyhülését, feloldását tartották szem előtt, ennek érdekében saját pályájukat, érvényesülésüket is feláldozták, ahogy Széli Kálmán tette. Ehhez persze olyan jellemek kellettek, akikről, ahogy például Szilágyi Dezsőről, így írt Mikszáth — a szerző idézi: „Ezek az emberek nagyon nagyok ahhoz, hogy mintaképek legyenek... Szilágyinak már puszta jelenléte kényelmetlen bizonyos viszonyok közt." Meghökkentő, mennyire időszerűek ma is az akkori problémák és gondolatok. „A sovinizmus akkor szokta leginkább meglepni a nemzeteket, mikor leggyengébbek" — írja egy Beksics Gusztáv nevű sepsiszentgyörgyi képviselő. „A folytonos fegyverkezési verseny iszonyú pénztömegeket köt le... Az államok adósságai emiatt mesés nagyságra növekednek... súlyosabbak az adók... míg a szédelgő vállalkozónak... alkalom nyílik könnyen szerzett gazdagsághoz." Ezt Jókai Mór írta 1872-ben. Jókai különben is a kor és a könyv meglepetése. Korántsem a szelíd, kékszemű mesemondó, hanem az igazsághoz ragaszkodó, republikánus hagyományait őrző, segítőkész humanista. (Közbenjárása az ismeretlen Bródy Sándor érdekében.) A kötet egyik legáttekinthetőbb, legcélratörőbb fejezete a tiszaeszlári pert bemutató, Magyarország lelkiismerete című. Az eseményt európai összefüggésben tárgyalja, többek között, idézi az 1878-as berlini nagyhatalmi kongresszus határozatát, mely csak akkor ismeri el Románia függetlenségét, ha „a határai között élő összes idegenek és nemrománok, feletkezeti hovatartozásra való tekintet nélkül, egyenlő jogvédelmet élvezhetnek." Széles látókörrel sok jellemző adalékot sorol be a tanulmányokba, alig ismert és méltányolt személyiségeket mutat be (Apáthy István, Szlávy József, Kállay Béni stb.), kimutatja a politika, a tudomány és az irodalom összefonódását. Sokszor úgy tűnik, ma kell újra alkotnunk az akkor már meglévőt. Ismét egy példa: Reviczky Gyula 1885-ben Pannónia címen német nyelvű folyóiratot szerkesztett Kassán, melybe a magyaron kívül német és szláv írók jelentek meg. A kitűnő könyv nézeteit, következtetéseit lehet vitatni — talán a véderőtörvény kap túlzott jelentőséget, bár lehet, hogy Andrássynak volt igaza —, de az vitathatatlan, hogy gondolatok eleven ébresztője, szemnyitogató saját korunk meglátására is, és egy nagyobb történelmi és művelődéstörténeti munka alapja lehet. (Magvető Kiadó) JÁVOR OTTÓ KOPRÉ JÓZSEF Ott megy egy kalap! A vékonyka kötet Kopré József négy elbeszélését és egy emlékező írását fogja egybe. A címadó novella hőse Marják Mihály fővárosi tanító, aki egy apró, de önérzetét módfelett sértő esetet — leköpik a kalapját — követően addig jár jogosnak vélt igaza után, mígnem szelíd türelmét és józan eszét el nem veszti, s éppúgy a sárgaházban végezné, mint legutóbb Bacsó Péter Banánhéjkeringő című filmjének hőse. Marják Mihály azonban az utolsó pillanatban elmenekül a mentők elől, visszamegy munkahelyére, az iskolába, ahol csendesen folytatja a tanítást. Csak éppen úgy érzi, lelkére „rákérgesült a jég, amit a közöny, az értetlenség fagyasztott oda". Irodalomtörténeti adalék A Kelet Népe szerkesztőségében, című visszaemlékezés, amelyben Kopré József elmeséli, miként került Szabó Pál ajánlatára Móricz Zsigmond lapjához, ahol tett-vett az ócska Remington írógépek között, hegyezte „Zsiga bácsi" ceruzáit és tanulta a lapszerkesztés, s főleg, a lapterjesztés nehéz leckéjét. Móricz szükségképpen a terjesztéssel foglalkozott a legtöbbet. Számtalanszor előfordult, hogy a lap nyomása közben, a már kész, betördelt oldalakon — ha valahol hely mutatkozott — ötletszerűen bukkantak fel az előfizetési és terjesztési felhívások. Voltak ebben bölcsességek, figyelmeztetések, kérések; némelyikről csak ő tudta, melyiket milyen céllal közli. A redakciók hangulata, a nyomdagépek állandó zakatolása itt csábította el egy életre a fiatal újságírógyakornokot. Kopré József a felszabadulás után a Szabad Szó szerkesztőségében dolgozott. Várjuk, hogy egyszer ennek a szerkesztőségnek a belső, sajátos világát is — egyik tanúként — dokumentarista hűséggel írja meg. Bár ez nyilván sokkal-sokkal nehezebb feladat. (Magvető Kiadó) CSÁSZTVAY TÜNDE 46