Budapest, 1987. (25. évfolyam)

11. szám november - TÉKA

téka A főváros irodalmából ajánljuk Az én Budapestem Hány Budapest van? A térkép tanúsága szerint egy, a fővárosunk, vagy ahogy becéző metaforával emlegetjük: hazánk szíve. Pontos, egyre bővülő adatok szólnak területéről, lakosainak számáról, úthálózatáról, messzi századokba nyúló múltjáról és változatos jelenéről. Ugyanakkor sok-sok Budapest van, annyi, ahányan élnek e világviszonylatban szerény méretű, de Közép-Kelet-Európát nézve nagy metropolisban; meg annyi, ahányan hazánkfiaként vagy külföldi vendégként megismerkednek vele. Igen, megvallottan vagy tudat alatt, mindenkinek, akinek csak van valami köze e városhoz, kialakult a maga Budapestje. Egyikük egész életen át tartó szenvedéllyel igyekszik birtokba venni, másikuk egy-egy kis zugát szereti csak, és sokan akadnak, akiknek csupán emberek fárasztó sokaságát, meg utcák tömkelegét jelenti. Számtalan változatát sorolhatnók fel az egyéni Budapest-képeknek! Marosi László vallomásának, Az én Budapestemnek a minap jelent meg második, bővített kiadása, a magyaron kívül négy idegen nyelven: németül, angolul, olaszul és oroszul. A kiadvány színes fotóalbum. A rövid beharangozó szövegben először emlékező líraisággal arról szó Marosi, hogy mit jelentett számára szülővárosának megismerésében a Duna, mennyire tájékozódási és érzelmi vezérfonal volt az, majd tárgyiasabb módon Budapest látképi történetét érzékelteti tömörre fogott jellemzéssel. De nem a szavak varázsával akarja megmutatni fővárosunkat, hanem színes látvánnyal. Ezért is zárja bevezető sorait imígyen: „Adja át helyét a toll a fényképezőgépnek. Budapest ezer meg ezer arcából mutatok be 114-et." Ha végiggyönyörködjük a színes egyveleget alkotó képek sorát, látszólag ellentmondást látunk együttesük és a könyv személyes jellegű címe között. Hisz az album lapjain szinte ott van egész Budapest, régi és új épületeivel, bensőséges és látványos részleteivel, napban fürdő életével és lámpafényes panorámáival — legtöbbjüket mi is láttuk s megszerettük —, mégis mindez Marosi László Budapestje? Nem afféle üzleti fogás ez a hangulatos cím, amely a könyvvásárlókat igyekszik csábítani? Miért találó és miért hiteles a könyv címe? Egyrészt azért, mert Marosi nem kivételez, neki nem csupán egy-egy részlet a kedvence, hanem valóban Budapest minden szépségét, lenyűgöző miniatűrjeit egyaránt szívébe ölelte, s igyekezett megmutatni, másrészt azért, mert minden felvételen érezni a személyes kötődés érzelmi töltését. A szerző ugyanezt a belső hangulati vonzalmat akarja bennünk is fölkelteni — hadd mondjuk dicséretére —, többnyire sikerrel. Felvételei rendre megfogják a nézőt, s a szemét olyan szépségekre nyitják, amelyeket eddig csak szemlélt, de nem látott, és nem élt át igazán. A könyv a gyönyörködtetés mellett a szükségszerű ismeretterjesztés céljait is szolgálja. Legtöbb felvétel mellett rövid szöveg tájékoztat a tudnivalókról is: hol található, ki vagy kik egy-egy épület, szobor alkotói stb. Elismerés illeti a képek elhelyezésének ritmusát is: Marosi hol egy-egy téma kiemelt szeletét és egészét helyezi egymás mellé, hol szinte egész oldalas nagyságban adja, máskor pedig a konkrét látványt valamilyen hangulati elemmel egészíti ki, és még folytathatnók a megoldás változatait. Helyenként kétoldalas, csodálatos éjszakai felvételek ejtik ámulatba a nézőt. Sok szép könyvünk van már Budapestről, de úgy véljük, ez az album nem afféle ismétlés: megőrzésre, ajándékozásra való gazdagítója a „fővárosi képtárnak". FÉNYI ANDRÁS Don Quijote a Huszár utcából Nem rózsás a helyzete az olyan írónak, aki közéleti publicisztikát művel, legyen az bár művészetkritika vagy esztétikai tanulmány, mert szellemi beidegződésénél fogva kortárs történelmünknek, az olvasót körülölelő világnak tart tükröt. Gyertyán Ervint, a szépírót, megélt kora, a magyar XX. századi történelem foglalkoztatja. Akár a jó egy éve megjelent A francia kitüntetés című regényét nézzük, akár a Ra-Re sorozatban Don Quijote a Huszár utcából címmel napvilágot látott újabb regényét. Egy köznapian szürke, becsületesen, éjjelnappal dolgozó, Budapest-belsővárosi kisiparos, kiskereskedő, kifőzdés zsidó családba házasság útján bekerült, valószínűleg zsidó szegényparaszti, de lelencsorból való mészáros a főhős, Weisz József. Ő a Huszár utcai Don Quijote, aki mellett az első személyben regélő író a kommentáló, második számú szereplő, köréjük a Huszár utca, Szövetség utca avagy a Széna tér tájékán élő és munkálkodó nagycsalád adja a hátteret, melyet aztán a harmincas-ötvenes évek fővárosi történelme egyre váratlanabbul és kíméletlenebből megzavar. Weisz Józsi meglehetősen elüt családjától, melyet haláláig segít és szeret, ő aztán nem a napi fillérekből akar biztos egzisztenciát összerakosgatni, nagyvonalúbb életre vágyik. Az író tömören meg is fogalmazza: Jóska az az ember, aki senki nem volt, és aki valaki szeretett volna lenni. A regény elején — neomarxistaként — az író úgy mutatja be nagybátyját, mint akinek életeszménye a nagystílű szélhámosság, viszont élete igazolja: nagyobb lelemény van benne, mint más halandóban. Mindent megpróbál, igaz, egyik húzása sem sikeredik, mégis rendre túléli a bukásokat. Sikertelen mint képkereskedő, a nyilas időket is majdnem megússza nyilasnak öltözve, álvasutasként bejut a parasztpártba, sőt, rendőr lesz, aztán sikeresen feketézik lóhússal, felcsap görögkeleti püspöknek, ekkor viszont egy készülő koncepciós per kiszemeltjei közé kerül, s éppencsak túléli. így aztán egyre nő az olvasó elégedetlensége a regény elején szigorral ítélkező író summázatával szemben; ez a Jóska valóságos budapesti nagyvárosi népi hőssé válik a történelem sodrában, aki éppúgy rokonságban van Rideg Sándor, pláne Tersánszky Józsi Jenő vérbő alakjaival, mint Ehrenburg Losik Roitschwantzának csetlő-botló embereivel. Az író egyéni sorsát is regényesnek érzi, és saját eszmei-szellemi fejlődésrajzát párhuzamosan futtatja Weisz Józsiéval. Ha hézagosan is, de ily módon kihámozható egy ifjan marxistává lett irodalmár-filozopter valóságra ébredése, kijózanodása, ez azonban halványabb rajzolatú, nem erősíti-növeszti erőteljesebbé a főhős alakját. A fővárosi kisiparos-kiskereskedő családok köznapjainak ábrázolása meglehetősen szociográfiai leírás jellegű, de kisejlik belőle e jelentős réteg politikai naivitása, tájékozatlansága. Gyertyán intellektuális prózát írt, de olvasmányosan. Hajlamos a megelevenítést kívánó helyzeteket elbeszélni. Enged saját sorsa elregélési vágyának. Publicisztikai gyakorlata óhatatlanul a tények tiszteletére készteti, s ennek azzal fizeti meg az árát, hogy meghagyja Weisz Józsit a megélt sors keretei között, és nem dúsítja olyan emlékezetes figurává, ami valódi Don Quijotévé tehetné a mai magyar irodalomban. (Magvető Kiadó) VARGA IMRE A Nemzeti Színház 150 éve Egy színház története épületek, színdarabok, színészek, rendezők története. A Nemzeti története — szerelem. Fellángolás, dacos próbatétel, harcos féltékenység, csendes ellanyhulás — nosztalgia. A Nemzeti, mindnyájunk Tháliája, természetesen világ életében szeszélyes volt. Sűrűn váltogatta partnereit, olykor évekig duzzogott. Sose tudott egy helyben megülni. Másmás lakóhely után sóhajtozott. Ha meg végre talált magának hajlékot, már a beköltözéskor más után sandított. Hogyan is jegyezte fel ezt a tulajdonságát egyik első krónikása, Bajza József? „Vannak, kik a Pest megye által épített színháznak nem baráti... a hely csínatlansága miatt, hol az áll, mely nyáron porfellegbe van borítva, télen pedig sárfészek... Óhajtanám, hogy színházunk díszesebb helyen állana, valahol a belvárosban. Azonban miután az épület már áll, nem óhajtanám, hogy tőle az országos pártolás megvonassék néhány évig legalább, míg oly pénzmennyiségünk növekedhetik, melyből egy, nemzethez illőbb, tágasabb házat építhetünk. Ezen Pest megyei színháznak elejétől fogva mind neve ideigleni volt, mind rendeltetése..." Az első „ideiglenes" helyen és névvel 1837. augusztus 22-én várta hódolóit a Pest Vármegyei Színház, vagy ahogyan inkább ismerjük: a pesti Magyar Színház. A megnyitó méltó volt az intézmény rendeltetéséhez, a magyar szó felvirágoztatásához. A Herderrel vitázó koszorús költő, Vörösmarty egyfelvonásosa, az Árpád ébredése címében is jelképet hordozott: a magyar nyelv ébredését. Első igazgatója, Bajza József pedig 1839-ben, távoztakor szózatot intézett a színház ügyében. Ebből a röpiratából idéztem az előbb, de a legfontosabb gondolata most következik: a színház elsőrendű feladata az eredeti magyar drámák felkarolása és bemutatása. A nemzet teátruma ennek többé-kevésbé mindig eleget is tett. Fennállásának harma-45