Budapest, 1987. (25. évfolyam)

11. szám november - Kuczka Péter: A város meg én

LEGSZŰKEBB HAZÁM Kuczka Péter A VÁROS MEG ÉN 1. Otthon, Fehérváron más volt az emberek szeme. Hat-hét éves lehettem, amikor életemben először Budapestre utaztunk. A Déli pályaudvaron szálltunk ki a vonatból, óriási nyüzsgésben, savanyú gőzben. Pöfögő mozdonyok, rengeteg sínpár, csomagokkal megrakott utasok, üvegtető, vasoszlopok képe torlódik össze emlékezetemben, az első élmény, amelyre későbbi elutazások és megérkezések egyre inkább megszokottá és unalmassá váló tablója vetődik, olyan az egész, mintha átlátszó vagy részben átlátszó üveglapokon keresztül nézném az egészet, a felvételeken egyes részletek fedik egymást, mások eltérőek, a legújabb pedig eltakarja, végleg befedi a régit. Anyám kezébe kapaszkodtam, pedig apám is velünk volt, hiszen a vonaton, egész úton magyarázott, mutatta a mellettünk lassan elvonuló vidéket, a Velencei-tó nádasait, mondta sorban a faluk és városok nevét minden megállónál, halványan emlékszem arra is, hogy viccelődni kezdett a kalauzzal, s ezt nyilván azért tehette, mert ismerte valahonnan, hiszen mindenkit ismert, köszönt az utcán mindenkinek, vagy neki köszöntek, úgy látszott, hogy jóban van az egész világgal. Most előrement hosszú lépteivel, néha visszapillantott, megvagyunk-e még, megvoltunk, erre megnyugodott, s ment tovább, mi pedig anyámmal szaporán lépegettünk a nyomába. A pályaudvar előtt villamosra szálltunk. Villamost is akkor láttam életemben először, de nem lepődtem meg nagyon, a vonathoz hasonlított, csak sárga volt kívül és belül, mennyezetéről kampók lógtak, abba kapaszkodtak az emberek. Az ablak mellé ültünk, szembe a menetiránnyal, anyám az ölébe vett, de nem foglalkozott velem, apámmal beszélgetett valamiről, amit én nem értettem, s amire nem is figyeltem. Az embereket néztem. Az idegeneket. Sokan voltak. Tele volt velük a villamos és az utca, olyan sokan voltak, mint otthon vasárnap, a templom előtti téren, de nem álldogáltak, hanem siettek, szaladtak, rohantak, le és föl ugrottak a villamosra. Nem köszöntek sem apámnak, sem anyámnak, hozzám sem szóltak egy árva szót sem, igaz, hogy a szüleim sem köszöntek nekik. Bámultam az arcukat. A szemüket. Valamiért a szemük egészen más volt, mint az otthoniaknak. Néztem csodálkozva egyiket a másik után. Szokatlan volt. Hogy tapasztalataimat ellenőrizzem, megnéztem az apám szemét és az anyámét. Barna volt az egyik szempár és a másik is. De barna volt otthon maradt öcsém szeme, barna a Gyula bácsié, a sarki boltosé, a trafikos nénié, akitől dohányt és cigarettapapírt vásároltam, barna volt a tanító úr és a Hadiárva Intézet kertészének a szeme is. Ezek az emberek itt, ebben a városban, egészen mások, gondoltam, s mocorogni kezdtem anyám ölében. — Nyugodj már. Mit akarsz? — kérdezte anyám. — Mama — mondtam kissé riadtan —, itt mindenkinek kék a szeme. — Mit beszélsz — szólt apám. — Mindenkinek kék a szeme. Apám végigfuttatta barna pillantását a villamos utasain, talán kíváncsian, talán gyanakodva, talán kissé ellenségesen, arca megmerevedett, aztán ugyanolyan gyorsan kisimult. Felnevetett. — Igen — mondta és fölém hajolt —, igazad van, itt Pesten mindenkinek kék a szeme. 2. Távoli rokon lakott valahol az Üllői út közepe táján, egy akkora házban, amely nagyobb volt a fehérvári püspöki palotánál, de nagyobb volt a Budai út legnagyobb házánál, a Szabó-palotánál is. Hűvös kapualj vezetett az udvarra, a kikövezett térséget körbefogták az emeletek, az emeleteken vasráccsal szegélyezett folyosók emelkedtek egymás fölé, lentről nézve ijesztően magas volt az egész, hátul faállvány állt, ezt porolónak hívták, ilyet se láttam korábban, s mikor megtudtam a nevét, megijedtem tőle, hiszen a szó az én fejemben a „kiporolom a fenekedet" mondat fenyegetéséhez társult azonnal és azóta is szétkapcsolhatatlanul. Ebben a házban, a rokonoknál kaptunk szállást. Később többször próbáltam azonosítani az épületet, évekig naponta kétszer is végigmentem az Üllői úton, arra jártam munkahelyemre, az Örömvölgy utcába, de bárhogy kerestem is, azt a Colosseum méretű kő- és téglahegyet sohasem találtam. Anyám kora reggel elment, azt hiszem, vásárolni, mert ilyenkor nyáron azért járt Pestre, dunyhahuzathoz való vásznat, ingnek valót és cipőt vett, sokkal olcsóbban, mint otthon, árleszállítás volt, az üzletek előtt — ahogy ezt később magam is láttam — ott álltak az eladók, valósággal becipelték a boltokba a járókelőket, szakadatlanul magyarázva nekik, gyűrték, paskolták, mutogatták a szöveteket, kihúztak belőlük egy szálat, meggyújtották, az összezsugorodó fonalat szagoltatták, mondván, hogy tiszta gyapjú, tessék nyugodtan megvásárolni, igazán jól jár vele a kedves vevő, ez az anyag kitart egy életen keresztül. Rokonék nem törődtek velem, egy darabig egyedül üldögéltem a szobában, nézegettem a mintás falat, amely annyira más volt, mint otthon, aztán kiballagtam a konyhába, s megkérdeztem a nénit, hogy lemehetnék-e az utcára. Igenlő választ kaphattam, nyilván a megfelelő figyelmeztetések kíséretében, mert a következő kép már azt mutatja, hogy kilépek a hűvös kapualjból a napsütötte utcára, ott jobbra fordulok, megyek néhány lépését, és megállok az első kirakat előtt. Mit láthattam, nem tudom már, csak színekre emlékszem és fényekre, de valami akkoriban szokásos mozgó reklám is lehetett az üveg mögött, talán egy baba, amelyik körben forgott, és minden fordulatnál ostorvégre kötött kicsiny ólomgolyóval kopogott, esetleg ide-oda billegő hinta vagy spárgavékony síneken szaladó vonat. Sokáig ácsorogtam a kirakat előtt, s nemcsak azért, mert tetszett a látvány, hanem azért is, mert megtorpantott az idegen környezet, a vállalkozás kezdeti bátorsága kipárolgott belőlem, féltem attól, hogy eltévedek, s ennél borzalmasabbat elképzelni sem tudtam, mert mi lenne velem, ha elvesznék az ismeretlen tömkelegben, biztosan éheznem kellene vagy koldulnom valamelyik utcasarkon. Álltam a kirakat előtt, amikor futni kezdtek mellettem az emberek. Miért futnak? Férfihang hallatszott, elnyújtott és rémült kiáltás: Segítség, mentők, segítség! Tizenöt-húsz méternyire, a másik ház kapujában már csoport zajongott, valaki hadonászott, aztán egy nő is sikoltozni kezdett, mire odaértem már az utca túlsó oldaláról is futottak, teljesen érthetetlen volt az egész, csak annyi volt érezhető, hogy baj van, a férfihang még mindig mentőkért kiabált, mintha éjszaka és zuhanás közben kiáltana valaki. A csoport közepén, a kapu mellett egy férfi feküdt a járdán, fejével a falnak támaszkodott, arca sápadt volt, a ruhája poros, szeme lehunyva, lába úgy hevert mintha nem is a testéhez tartozott volna. Közel a térdéhez, az aszfalton derékszögű tárgy, fekete nyelű, fényes pengéjű, nyitott borotva, tudtam, mi az, apám ilyennel borotválkozott reggelenként, papírt vágva mutatta meg az élét, megpofoz, ígérte ha hozzányúlni mernék. 36