Budapest, 1987. (25. évfolyam)
9. szám szeptember - TÉKA
téka A főváros irodalmából ajánljuk Szép versek 1986 Minden gyűjtemény, amely a kortárs irodalom értékeit bizonyos időszakon belül összegezni próbálja: izgalmas, figyelemfelhívó vállalkozás. Azt pedig már megszoktuk, hogy az előző év versterméséből gazdag válogatást ad a költészet napja alkalmából minden évben a Szép versek antológia. Az idén megjelent kötet hangsúlyaiban mintha eltérne az eddigiektől. Nemcsak névsorolvasás, nem is szokványantológia, hanem — már amennyire ez a gyűjteményforma megengedi — karakteres válogatás. Szavamat adom: nem előre néztem meg, ki a válogatójaszerkesztője az ez évi gyűjteménynek. Csak miután azt érzékeltem, hogy az értékes költői hagyományokhoz jobban kötődő, a poétikai erő mellett a nemzeti hagyományokhoz kapcsolódva felelősségteljes és humanista töltetű versek hangsúlya megnőtt, akkor kerestem ki a válogató személyét. Nem csalódtam: egyik legfelelősségteljesebb kritikusunk, a kiváló Ilia Mihály állította össze a mostani kötetet. így kap nagyobb hangsúlyt a középnemzedék költészete, azon belül is az emelt pátoszú, gondjainkról határozott elkötelezettséggel megszólaló vers. Érzékelhetjük, például, hogy Orbán Ottó mennyire jelentős lírikusunkká fejlődött, éppen a hagyományos értelemben is értelmezhető közösségi feladatvállalással. Vagy szinte szemünk láttára, éppen ebben a kötetben emelkedik meg, válik nagy jelentőségű megszólalássá Bella István személyesen átélt, mégis általános érvényű humanista ódai hangvételű költészete. Egészében az egész kötet felett Berzsenyi és Vörösmarty nagyon is aktuális ihlető szelleme lebeg. Mindez, természetesen, nem jelenti azt, hogy a kötet valamilyen egysíkúságra hangolt, vagy sematikus beállítású. A magyar lírát sokszínűségében, a maga különbözésében mutatja be. Arányosan. Éppen ez a sokszínűség hitelesíti a kötet által sugallt, általam is jelzett, hangoltságot. A továbbiakban — hagyományunkhoz híven — néhány budapesti vonatkozású verset emelnék ki. Elsőként, nem is az alkalmisága miatt, Fodor András Találkozás a hídon című versét. A Vas Istvánnak ajánlott és róla is mintázott vers tökéletesen illik az Ilia válogatta kötet kompozíciójába. A mai rohanó városban egy látszólag korszerűtlen jelenség: a költő, ahogy — a régi, „gyalogos" városra emlékeztető voltában — megjelenik, mint egy tünemény. És ettől a jelenségtől egyszerre minden a fordítottja lesz: a nagyvárosi forgalom torz rohanássá válik, benne pedig a találkozó két költő az emberség derűs pillanatát jelképezi. Egy kicsit Arany Őszikéinek alaphelyzete születik újjá. Int a vers: vállaljuk magunkat! Merjük vállalni magunkat! A szemek oda-vissza tükrén láttam is már, hogy derül föl az arca, s hogy nem röstelli ezt a tettenérést, mert így ahogy van, vállalja magát. Megálltunk hát a remegő traverzek, suhogó autók, betonpaloták előtt, a város kőrengetegében, két korszerűtlen alak, kik lám, e véletlen kapott percben még azt is mutatni merik, hogy egymásnak örülnek. Persze ez a Duna-part nemcsak ezt a derűs emberséget sugallja, ugyanez a költő November őszi pillanatában a fényképész szerszámában is a gyilkos fegyvert érzékeli. Kimondatlanul is. De idéz Víg pesti barátokat is a kötet Csukás István versével, akinek, mihelyt Verebek csipogják, Tandori válaszolja. Tandori, persze, most is idézi a Lánchíd utcát, éppen Juhász Ferencnek ajánlott versében. És milyen érdekes, mintha visszhangot épített volna a szerkesztő a kötetbe: Juhász Ferenc Fehér munkanap című klasszikus értékű, nagy ívelésű verse is hasonló helyzetből indul: „A világegyetem dolgozószobámban." Horgas Béla egy sajátos Tóth Árpád-szófortíulatot kiemelve (Halkai) saját Pest-élményét gondolja végig. És végül hadd idézzem Károly Amy négysorosát: tusrajz, emlék a régi Budapestről. Pontos vers, és egy korszak tökéletes hangulata: HÁROM JUHARFA Három juharfa a ház előtt. A gázlámpát gyújtják, alkonyul, messziről gramofonhang béget. Apám anyámmal beszélget. Végül is a kötet egységét hangsúlyoznám. A múlt és jelen ritkán sikerült harmonikus összehangolódását. Élő kapcsolatát. (Magvető) KABDEBÓ LÓRÁNT Körkép '87 Aki rendszeresen figyelemmel kíséri az országos meg a vidéki folyóiratokat, valamint a belőlük szemelgető Látóhatárt, rendre találkozhatott azzal a 27 írással, amelyet a Körkép '87 című szépprózai antológia egybeölelt. Az idén — az ünnepi könyvhét alkalmából — immár huszonharmadszor jelent meg az előző esztendő elbeszéléstermését érzékeltető válogatás. Kardos György fájdalmas elhunyta után ezúttal Hegedős Mária vállalta a szerkesztés feladatát. Nem volt könnyű dolga, mert egyaránt fenyegette a bőség zavara, az egyéni vonzódás csapdája, valamint a kritikusi, olvasói igény eleve várható elégedetlensége. Mégis, ha friss szépprózánk panorámájaként szemléljük az antológiát, akkor nagyjából elégedettek lehetünk vele. Bár kevés számú — immár klasszikus vagy most beért — író felvonultatásával, csakugyan találóan mutatja be, hogy újra virágzásnak indult elbeszélésirodalmunknak mennyi színe és változata van. A szemléletet, a tárgyválasztást és az ábrázolásmódot illetően a történet fonalán haladó elbeszélés éppúgy helyet kap a kötetben, mint az idősíkokat váltogató építkezés; az emlékező személyesség és a távolságtartó múltidézés; a nyers modor és a lírai hangvétel; az elvont filozófia és a tárgyias gondolkozás; a nyelvi kifejezés lehetőségének bravúros, szinte már képtelen keresése és minden mondat kimért, közérthető megfogalmazása. Ami pedig az írások arányait illeti, rövidre zárt novellával, terjedelmes elbeszéléssel, valamint szinte már kisregénnyel egyaránt találkozhatunk, sőt, néhány regény hosszabb-rövidebb szelete is benne van a gyűjteményben. Az idei Körkép tehát megfelel „műfajának", de jó lett volna — néhány hosszabb elbeszélést rövidebbre cserélve — több olyan írót is bevenni, aki az olvasók egy jelentős részének jogos igényét elégítette és elégíti ki írása olvasmányosságával. Nem ártana azon is gondolkozni, hogy a következő kötetek végén néhány életrajzi adat közlésével is gazdagítanák a kevésbé járatos olvasók irodalmi ismereteit. A gyűjteményt forgatva mi, fővárosi emberek, természetesen, kíváncsiak vagyunk arra is, hogy mi látható ebben a panorámában szűkebb pátriánkból, annak múltjából és jelenéből, örömeiből és gondjaiból. Nos, nem kell sokat távcsöveznünk, hogy fölfedezzük a képen önmagunkat és szeretett városunkat. Az ábécé sorrendjében egymást követő írók élén Bereményi Géza — készülő regényének egy terjedelmes részletével — egyszerre érezteti meg velünk a külvárosi piac, a bérházak s egy hajdan volt család légkörét, úgy, hogy ez átködlik a gyermekkor emlékeiből. Karinthy Ferenc különös-furcsa elbeszélésének vad kísérőzenéjét a fővárosért 1944-45 fordulóján dúló csata égzengése adja. Kolozsvári Grandpierre Emil regényrészletében is a műveiből ismerős pesti figurák őrlődnek a szenvedély és ideggyöngeség malomkövei közt. Mándy Iván kisprózájának vizionáló sorai temetőink vigasztalan urnasorait vetítik elénk. Ottlik Géza írását — noha más-más építkezéssel — éppúgy az emlékezés lebegteti, mint Tatay Sándor terjedelmes novelláját. Amabban a budai és pesti sportpályák meg az írói barátkozások öröme, emebben pedig a Vár oldalán megbúvó házban kibontakozó romantikus, majd ironikus csattanóval végződő szerelem adja a „cselekményt". S még egy szembesítés: Simonffy András tárgyilagos hangon meséli el egy kisember tvkarrierjét, aki hirdetési szövegek bemondása révén válik népszerűvé; Vészi Endre pedig szürrealista gomolygással lepi meg az olvasót, különös cirkuszt és titokzatos udvarokat sodorva a szöveg hullámain. S végül a mindent betetőző élmény, amelyet a feledhetetlen emlékű Illés Endre nyújt — a hagyományos elbeszélés helyett — lírai hangszerelésű esszében: Szabó Dezsőre emlékezve, Lőcséről indul az 1918-ból 19-be forduló télen Eljegyzet városok című írása, s meglepő fordulattal — az írók, az irodalom és tájak kapcsolatát kutatva — annyiszor megírt Budapestjére ér. Hisz, amint vallja — „a legtöbb kartográfusa természetesen Pestnek akad". Könyvespolcai előtt állva, hol részletezőbben, hol egy-két ecsetvonással, de mindig remeklő találattal festi századunk jeles íróinak — Krúdy Gyulától Vas Istvánig — Budapest-élményét. Hadd álljanak itt az esszé zárómondatai. „El kell ismernem: a prózaíró néha torzít és sért, de csak embereket, helyzeteket — tájat és atmoszférát talán soha. A táj mindig szívügy, valamilyen szerelem, még haragba fúlva is." (Magvető) FÉNYI ANDRÁS 45