Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - TÉKA

téka A főváros irodalmából ajánljuk Budapest régiségei XXV. kötet Kisebb-nagyobb megszakításokkal közel száz éve követik egymást a Budapest régiségei című sorozat kötetei. Helyet kapnak bennük a főváros régészeti emlékeinek feltárásáról, tudományos kutatásáról, műemlékeiről stb. szóló tanulmányok, közlemények, adattárak s a téma gazdag képanyaga. Immár a XXV. — ha úgy tetszik, jubileumi — kötetet veheti kezébe a Budapest régmúlt emlékei iránt érdeklődő olvasó. A kötetben elsőként a nemrég elhunyt dr. Zolnay Lászlóról, a kiváló régészről, történészről, a budai Vár jeles kutatójának életútjáról olvashatunk méltató sorokat Székely György tollából. A kötet tanulmányai: Gábori-Csánk Vera: A felső paleolitikum nyoma Budapesten. (A korszak első, Csillaghegyen feltárt leletanyagát mutatja be.) Póczy Klára: Aquincum — castra, canabae, colonia. (Az 1976-1980 közötti ásatások eredményeinek összefoglalása.) Bertalan Vilmosné; Óbuda — Vetusbuda — régészeti kutatások alapján (1973-1981). Bánosi György: Újabb adatok az aquincumi Hercules-kultuszhoz. Póczy Klára: Késő császárkori falfestmények Aquincumban. Sz. Burger Alice: Késő római sírok Aquincumban. Az anyagközlések (kisebb közlemények) című rész publikációi: Kőszegi Frigyes: Késő bronzkori leletek a III. kerületi Harrer Pál utcából. Szirmai Krisztina: Az aquincumi 2-3. századi légióstábor praetentúrája. Kaba Melinda: Újabb kutatások az aquincumi thermae maiores területén 1979-ben és 1981-ben. (Előzetes jelentés a Flórián tér környéki ásatásokról.) Kocsis László: I. századi sisak az aquincumi légióstáborból. Szirmai Krisztina: Újabb adatok az aquincumi légióstábor falfestészetéhez. (III., Tavasz u.) Petilő Mária: Két aquincumi feliratos kőemlék; Római férfiszobor a II., Daru u. 2/b-ből; Régészeti kutatások a Kaszás-dűlő területén. Topái Judit: A Bécsi úti római kori temető. Parragi Györgyi: Római és népvándorláskori leletek a Szőlő utcában. Zsidi Paula: Újabb kemencék az Aquincumi-gázgyári fazekastelepről. Bertalan Vilmosné: A Fő téren feltárt középkori maradványok (előzetes ásatási jelentés); Óbuda 1355 -ös és 1437-es határjárásának régészetileg meghatározott határpontjai. Altmann Júlia: Román kori kőemlékek az óbudai várból I. Vörös István: Előzetes jelentés a Budapest III. kerület Lajos utca 165-167. sz. alatti 11-13. századi állatcsontleletekről. Két érdekes írás a műtárgyvédelem köréből: Hervai Judit: Két római kori bronzdobozka az Aquincumi Múzeumban. Bruder Katalin: Egy I. századi aquincumi sisak restaurálása. Az ásatások, leletmentések, műemlékvédelem című részben különösen információgazdag összeállítás Kaba Melinda A Budapesti Történeti Múzeum ásatásai és leletmentései 1976-1982 között című áttekintése, mely hét év jelentős tudományos megfigyeléseit, ásatásait és leletmentési munkálatait foglalja össze régészeti korszakonként, azon belül kerületenként és utcák szerint csoportosítva. Az összeállítás bemutatja a főváros területének több mint kétszáz pontján végzett feltáró, kutatómunkát s a leleteket az adott területen dolgozó régészek jelentései alapján, jól áttekinthető térképekkel segítve a tájékozódást. A kötetet Kocsis László A „városi" régészet problémái Óbudán című írása zárja, amely a rohamos tempójú városépítés körülményei között végzett régészeti és műemlékvédelmi munka tervezői, építészeti konfliktusait tárgyalja. A gazdagon illusztrált, igényes kiállítású kötetet bízvást ajánlhatjuk a főváros régmúltja iránt érdeklődő olvasóknak, akik sokoldalú képet kaphatnak az elmúlt hétnyolc évben végzett ugyancsak eredményes és látványos régészeti-műemléki feltáró munkák eredményeiről. (Kiadta a Budapesti Történeti Múzeum) CSOMOR TIBOR BAJZA JÓZSEF Szózat a pesti magyar színház ügyében Sokan várják a Gondolkodó magyarok című sorozat egy-egy újabb füzetét, s benne irodalmunk valamelyik jelesének esszéjét, tanulmányát. Nemcsak tiszteletre méltó ereklyeként, hanem mának szóló üzenetként is szemléljük őket. Még ha egyikük-másikuk a látszat szerint csak a saját korának mondott valamit, és számunkra már elveszítette időszerűségét. Itt van, például, a nemrég megjelent Szózat a pesti Magyar Színház ügyében című röpirat. Bajza József írta 1839 szeptemberében, és mint számos más vitázó műve, ez is fölkavarta az indulatokat, hatására kitört az úgynevezett operaháború. Az alig két éve nagynehezen és sebtiben fölépített pesti magyar teátrum ugyanis — melynek gazdája a vármegye volt, és majdnem egy esztendőn át első igazgatója maga a röpirat szerzője — a kezdeti sikerek után anyagi válságba került, és az egyre-másra cserélődő vezetőség úgy igyekezett a bukástól megmenekülni, hogy a színművekkel szemben előnyben részesítette a német nyelvű pesti polgárokat is becsalogató operákat. De valóban csak e gazdasági fogás miatt ragadott tollat Bajza József, aki egész változatos irodalmi, újságírói és közéleti tevékenységével — a hatalmas műveltség, az elvhűség, a felelősségtudat, az igazságszeretet és a szenvedélyes vitákban is megőrzött tárgyilagosság példaképeként — oly nagy szerepet játszott a hazát és haladást szolgáló reformkor kibontakozásában, s aki — midőn nemes törekvéseink összeomlását látta — Világos után megbomlott elmével élt 1858-ban bekövetkezett haláláig? Sokkal többről szól ez a szózat, melynek mottóját imígyen adja meg írója: „Nem tetszeni, hanem használni akarok, s így ha nem lesznek kedvesek, miket mondok, nem ütközöm meg benne." Alapos tapasztalással, könyörtelen logikával és hevült érzülettel megfogalmazott körmondatai pedig, amelyek ugyancsak próbára teszik figyelmünket, sokaknak nem voltak akkor kedvesek: az álhazafiaknak, a kibúvót keresőknek, a társadalmi előjogaikat védőknek, az önérdek megszállottjainak. Mily elgondolkoztatóak már az első fejezet általános eszméi! A játékszínt hazánkban ő nem pusztán szórakozóhelynek tekinti — bár ennek jogosultságát és értékét is elismeri —, hanem a nemzeti nyelv és érzés, a hazafiúi buzgalom iskolájának, Pest-Budán pedig különösen annak. Akárcsak Széchenyi, ő sem olyan színházi épületről álmodott, mint amilyet fölhúztak — a Dunapart helyett — az akkori város szélén, a mai Múzeum körút és Rákóczi út sarkán lévő, Grassalkovich herceg ajándékozta bozótos telken. Amint írja: „... magyar létünkre kinn a juhszélen tanyázunk, s ha magyar művészetet akarunk látni, télben sárözönben, nyáron porfellegek közt juthatunk be a nemzeti Thália sanctuariumába." De ha már így történt, ezt kell — amíg a méltó otthon el nem készül — „nyelvünk, nemzetiségünk terjesztése, egyetemivé tétele" alkalmas műhelyévé formálnunk. Mégpedig — az operát sem száműzve — színdarabok rendszeres előadásával, határozott, képzett igazgatással, egyre jobb és kulturálisabb színészekkel és Pest vármegye helyett „országos pártolással". Javaslata szerint az országgyűlésnek kellene egy mindenki által elviselhető adót megszavaztatni arra, hogy előbb a pesti Magyar Színház álljon talpra és teljesítse hivatását, majd fölépíttessék az igazi, a méltó épület. Annyit mindenesetre elért röpiratával, hogy a teátrum átkerült az országgyűlés hatáskörébe, és Nemzeti Színházként működött tovább. Amit idáig elmondtunk, történelem: nehezen kibontakozó színházi kultúránk alapozó szakasza. Már ezt is érdemes megismerni a késő utódnak. Ám Bajza jóval többet ad ennél. Üdvös lenne, ha valamennyi színigazgató és színész elolvasná röpiratát, mert mindaz, amit a vezetésről, a színészi munkáról és a színház művelődési szerepéről mond, ma is helytálló és megszívlelendő. Bizony — miközben újra meg újra fölbukkan a pesti Magyar Színházzal kapcsolatban az „ideigleni" jelző a szózat soraiban —, szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy még mindig nincs nagy „nemzeti színházunk". Bajza József szózata ma is biztat, sürget, nyugtalanít bennünket: „Nem lehetne-e vajon néha egy kis áldozatot is tenni azon nemzetért, melynek tagjai vagyunk, melyhez nemcsak vér, hanem nagy érdekek is kötnek, melynek felvirultából unokáinkra is egy jobb lét fog fölvirulni?" (Magvető) FÉNYI ANDRÁS * 45