Budapest, 1987. (25. évfolyam)

9. szám szeptember - Müller Tibor: A humorista későn érő gyümölcs

FOVAROSI EMBEREK — Nyíltan és őszintén bevallom: pesszimista alkat vagyok. Egyébként is a humor művelésének nem kritériuma, hogy jókedvű és jópofa legyen az ember. Nem mászkálok savanyú képpel, bánatosan, de komoly, mély érzésű, nagyon könnyen elérzékenyülő ember vagyok. A moziban, egy megható résznél, csorognak a könnyeim. A humorhoz azonban értek. Az a véleményem, hogy minél több csapás éri a humoristát, annál érettebb lesz a humora. Novellistaként, költőként húszévesen is be lehet robbanni az irodalomba. A humorista későn érő gyümölcs. Mi is elkezdünk írni ifjúkorban, csak az nem ér egy krajcárt sem. Amikor az első gyűjteményes kötetem megjelent, átnéztem fiatalkori írásaimat. Nem véletlen, hogy egyetlen, harmincöt éves korom előtti dolgozatom sem került bele. — Ami a csapásokat illeti, úgy tudom, önnek nincs olyan sok számon kérni valója a sorstól. Csapás dolgában ugyanis rendesen el volt látva. — Nem panaszkodom. — Kezdjük az elején. Kérem, a pályaválasztásáról mondjon valamit. — Nagyon prózai foglalkozást képzeltem magamnak. Apám péksegéd volt, sokat forogtam a kemencék körül; az édességet mindig szerettem, tehát elhatároztam, hogy cukrász leszek. Nem lettem. De ez a vágy elkísért egy egész életen keresztül. Felnőtt fiaim is kérdezték, s nekik sem mondhattam mást: nem is álmodtam, hogy az irodalom, a humor lesz a kenyerem. Ez egyébként éppen mostanában került szóba a negyvenéves érettségi találkozón. — Hol érettségizett? — A Kölcseybe jártam, de nem érettségiztem. A harmadik év végén lesújtó bejegyzés került bizonyítványomba: tanulmányait csak osztályismétléssel folytathatja. 1942 júniusát írtuk ekkor. Kapóra jött, hogy még februárban kivezényelték az osztályt a Keleti pályaudvar érkezési oldalához, Joachim von Ribbentrop náci birodalmi külügyminiszter fogadására. Hogy a vonat késett sokat, vagy a hólyagom mondta föl a szolgálatot, ma már nem tudnám megmondani, egy dologra azonban világosan emlékszem, nem vártam meg Ribbentropot... Júniusban erre hivatkoztam jóhiszemű anyám előtt, és sikerült vele elhitetnem, hogy Ribbentrop negligálása miatt ítéltek osztályismétlésre. Drága anyám csak a felszabadulás után kezdett el gyanakodni, amikor Ribbentropnak a nürnbergi perben fejére olvasták gaztetteit, és az én sorozatos bukásaim nem szerepeltek a bűnlajstromán. Ez még egy adalék ahhoz, hogy miért vonzott az édesipar. Ugyanis osztályzataim alapján nekem már régen vattacukrot kellene árusítanom a Városligetben. — Szóval autodidakta? — Igen. És ez nagy dolog. Önképzés útján eljutni egyetemi szintig — rámegy az élet. De ez nem azért történt így a későbbiekben, mert kerültem az iskolát, hanem, mert közbejött egy aprócska esemény, a második világháború, amely nem volt tekintettel arra az ábrándozó ifjúra, aki voltam, s aki mindennek ellenére leérettségizett volna, de a sors és megbízóim akaratából az 1946-os esztendő nem a szigorú érettségi biztosok előtt, hanem Ausztria angol övezetében talált. — Mit csinált ott érettségi helyett? — Fogalmazzunk úgy, hogy egy küldetésnek tettem eleget. — Bocsásson meg, de nem értem. Külföldre szakadt? — Szó sincs róla. A hétköznapi fasizmusból sokkal jobban készültem, mint fizikából, ezért tudtam tizennyolc évesen megfelelni egy különleges feladatnak. Ennek több mint négy évtizede. Még soha nem beszéltem róla. Talán ma már megtehetem. Szóval háborús, hátországi tapasztalataimat kellett felhasználnom. — Erről valamivel többet kell mondania, mert bár megpróbáltam követni a gondolatait, és azt is meghallani, amit nem mondott ki, bevallom, nem mentem semmire. — A háború végén a kelet-európai országok fasisztái, Ante Pavelics usztasái, Szerbia csetnikei, Tiso hívei, a Hlinkagárdisták, az SS-ek, a hungarista légió tagjai, nyilasok s egyéb válogatott legények a nyitott határokon nekilódultak Ausztriának. Minél messzebb a szovjet megszállási területektől. Megkísérelték átmenteni magukat. Ezek az emberek „csak" egyszerű gyilkosok voltak, de nem lehetett belenyugodni abba, hogy közülük sokan megússzák az egészet. — Fel kellett deríteni, fel kellett ismerni őket? — Nagy vonalakban erről volt szó. — De hogyan lehetett ehhez képesítése egy 18 éves fiatalembernek? — Ne felejtse el, hogy 28-as vagyok. Mi együtt meneteltünk 1939-től kezdve, gyerekfővel. Először a Rákos patak-mentén, a Békás-tónál, aztán volt, aki az SS toborzóirodája s volt, aki az ellenállási mozgalom rejtett találkozóhelye felé. Megírtam a Hanyas vagy?-ban, közülünk kerültek ki a tömeggyilkosok és a mártírok is. Ha úgy tetszik, ugyanabból az osztályból, ugyanabból a padból. Szóval jól ismertem mindenkit és mindent. Akik ma negyvenévesek, és egy békekorszakban élik életüket, el sem tudják képzelni, mi mindent meg lehetett tanulni a filmekből, náci dalokból, a fasizmus frazeológiájából, a megszállás, a nyilas őrület józan, hideg tervezéséből, az öldöklés belső logikájából. Én benne voltam mindvégig a katlanban. Egy percet sem töltöttem a gettóban, nem deportáltak, tehát, ha pecsétes papírom nem is volt, az élet megtanított a gyűlölet természetrajzára. Ez volt a képesítésem. — Ertem. Sokan megmenekültek szerencsével, barátok támogatásával, a környezet — mint ön is fogalmazta — természetes védőpajzsa alatt, pincékben, padlásokon, jól ismert utcákban húzva meg magukat. De nem mindenki vállalt olyan feladatot, hogy választékosan fogalmazzak, mint ön. — Pedig nincs egyéb magyarázat. Legfeljebb még annyi, hogy apám három évet lehúzott a váci fegyházban, 1919-ben, a Tanácsköztársaság alatt viselt dolgaiért. Aztán emigrációban, Franciaországban, Belgiumban dolgozott. Kommunista volt. Erről csak a háború derekán értesültem. De ez is elég volt ahhoz, hogy 1945 januárjában, amikor a budai oldalon még állt a harc, belépjek a pártba. Hát ennyi előtörténete kétségtelenül volt a dolognak. — És az angol övezetben? — Természetesen volt fedőállásom: szakács lettem a kobenzi láger tiszti konyháján. — Ilyen remekül tudott főzni? — Rántottát. Szerencsére egyebet nemigen kellett, ugyanis kizárólag konzervekből készültek az ételek. így az én szakácstudományom is elegendőnek bizonyult. — Végül is, az angol tisztek fölhizlalásán túl, eredményes volt a küldetése? — Igen. Azt gondolom, volt eredménye... — Mindez igazán nem magyarázat a későbbiekre. S végképp nem a színházi ember, a humorista, az író Szilágyi György pályafutására. — A felszabadulás első nyarától, mindjárt hazatértem után, belevetettem magam a színjátszás mélyvízébe, az írásba. Mai szemmel, persze, szánalmas kis dolgozatokat csináltam, viszont tökéletes magabiztossággal és az elhivatottság érzésével. Pontosan úgy, ahogy az ilyesmit egy, még húsz alatt lévő ifjúnak tenni kötelessége. Végül is a nagy nyüzsgésem következményeként a szakszervezeti tanács kultúrosztályára kerültem. Szántó Miklós volt az osztály vezetője, s én ott szakadatlanul megjelentem, tettem-vettem. Egy szép napon arra ébredtek kenyéradó gazdáim, hogy nélkülözhetetlen vagyok. Éltem-haltam a színházért, a cirkuszért. Amikor megalakult az artisták szakszervezete, delegálni kellett valakit az osztályról az elnökségbe. Nekem akkor már voltak kapcsolataim a cirkusz világával. Kijártam a Városligetbe, konferálgattam mindenféle színpadokon, ismertek. Közéjük valónak számítottam. Elfogadtak az elnökségbe is. Ez, persze, nagy ugrásnak számított a pályámon. És amikor a könnyű műfajú színházakat községesítették (nem államosításnak nevezték ezt akkoriban), létrejött egy tröszt, a Főváro-