Budapest, 1987. (25. évfolyam)

9. szám szeptember - Somfai Péter: Mi lesz veled, BNV?

— Ezeket az ideiglenességre utaló állapotokat valóban számos külföldi kiállító szóvá tette már. Ön szerint csak pénz kérdése volna állandó pavilonokat építeni? — Az eredeti kérdés egy másik vetületéhez érkeztünk. Megítélésem szerint a BNV pénzügyi problémáit a HUNGEXPO egyedül nem tudja megoldani. Szerintem a vásár igazi gazdája Budapest lehetne, vagy azt sem tartom kizártnak, hogy egy másik vidéki nagyvárosunk. — A vásárokat a várospolitika részévé kellene tenni? — Azt gondolom, igen. Azzal, hogy a legjelentősebb nemzetközi árubemutató színhelye a főváros, bizonyos kötelezettségek is járnak. Egy-egy nemzetközi árubemutató jelentős tőkebefektetést, hírverést, a vendéggel szemben több figyelmet, udvariasságot igényel. Nézzünk körül a világban. Lipcse, Brno, Poznan, Plovdiv, Hamburg, Göteborg... egyik sem főváros, mégis a világkereskedelem rangos seregszemléinek házigazdái lettek, mert a honatyák és a város érdekelt vállalatai is mindenütt áldoztak erre. Azt is mondhatnám: kicsit nemzeti ügynek tekintenek egy ilyen árubemutatót. Nálunk sem egyedül Budapest volna alkalmas vendégül látni a világ bútoriparának, szórakoztató elektronikájának vagy esetleg gépiparának színe-javát. Pécs, Szeged, Miskolc is egyszer-egyszer vagy akár rendszeresen is méltó gazdája lehetne egy-egy kiállításnak. így a főváros is érzené, mit jelent a vásár léte és mit a hiánya. Kevesebb lenne a vendég a szállodákban, az éttermekben, csökkenne a közlekedési vállalatok bevétele, a boltok forgalma. Ami ma tehernek, kényelmetlen kötelességnek tetszik a pestiek szemében, az hamarosan értékké nemesedne. Talán kerülne némi pénz a főváros bukszájából is a vásárváros körülményeinek javítására, a szolgáltatások színvonalának emelésére. Ki tudja, talán megérné a szállodaiparnak, a BKV-nak, a taxivállalatoknak, sőt még az élelmiszer-hálózat, az áruházi láncok vezetőinek is, hogy befektessenek a BNV-be. — Gondolja, hogy a piac törvényei ebben is érvényesülnének, a vidék szívesebben áldozna? — Egészen biztos vagyok benne. Hiszem, hogy a vásárok sikere a szíves vendéglátáson is, a vásári infrastruktúrán is múlik. Az üzletkötés lélektanához ezek szorosan hozzátartoznak... — ...mert a vásár mégiscsak vásár, ahol adnak és vesznek! — Elsősorban adnak-vesznek. Pedig a BNV-ket mi még mindig egy kicsit népi kirakodóvásárnak tekintjük. Több szerepet kap a látványosság, mint az igazi üzlet. Ha nem sikerül eltalálni az egészséges egyensúlyt, torzul a vásári kép, másra számít az eladó, mint a vevő. Hadd tegyem hozzá, a vásár mindenképpen üzlet: akkor is, ha az ipar és a kereskedelem találkozójának tekintjük, és akkor is, ha valamiféle — ne értse félre — népünnepélynek. De ha ez utóbbi a fontosabb, akkor, persze, a terheket is úgy kell megosztani. Ha kereskedek, akkor fokozottan kell törekednem a technológia, a műszaki újdonságok a gyártási elvek vagy akár, mondjuk, a környezetvédelmi szempontok hangsúlyozására, mert ezzel lerövidíthetem a piaci munka idejét, felfutó ágban tudom értékesíteni a korszerű árut. Ám ha a tömegek megnyerésére számítok, akkor a konkrét vásárlócsábítás, a látvány, a reklám, a mintaárusítás kerülhet előtérbe. Ebben az esetben már a finanszírozás sem ugyanaz. A költségek évről évre nőnek, egyre nagyobb verseny folyik a jobb helyekért, s bizony, ilyen körülmények között a vegyes vásárok nem minden kiállítónak érik meg az árát. — A BNV iránti érdeklődés lanyhulására gondol? — Inkább úgy fogalmaznék, bizonyos szűkülés tapasztalható. Még mindig nagy a túljelentkezés, és ez kissé elkényelmesíti a szervezőket, elaltatja az „éberségüket". De ebben természetesen az is benne van, hogy egy valamire való üzletember úgy ismeri a piacot, mint a tenyerét. Tudja, hogy itt jó esetben vásárolhat inkább, eladni most jóval nehezebb. — Ön szerint mi a megoldás? — Nézze, én az ipart képviselem. Több szakmai tárgyalást, több üzletet szeretnék, kevesebb nézelődőt, jobb feltételeket, nagyobb szakosítást, az üzletkötési szezonhoz jobban igazodó kiállítási profilt. Ha ősszel kötnek következő évi ruházati szállításokat, akkor ősszel kínáljunk ruhaneműket; ha a tél a bútorüzletek szezonja, akkor a bútoripari szakvásár télen legyen, és ha a világon általában február a híradástechnika hónapja, igyekezzünk e témakörben akkor beférni a nemzetközi kiállítási naptárba. Talán az is jó megoldás lehetne, ha a kiállítók jobban törekednének a közös árubemutatókra. Ha a jövőben is megmaradunk a tavaszi-őszi vásárciklusnál, akkor, mondjuk, a fogyasztási javak seregszemléjén a mainál tetszetősebb lehet akár egy-egy mintalakás ízléses berendezése is, ahol a bútor, a függöny, a szőnyeg és a tapéta harmonizál, illik hozzájuk a tévé, a rádió formatervezése, de esztétikusan kapcsolódnak az együtteshez a lámpák, étkészletek is. Ha a harmónia lehetőségét kínálnánk fel a magyar export sajátjaként, valami újat jelenthetnénk a világ árudömpingjében. — A hallottak után bizonyára különösnek találja majd a kérdést, de hadd fogalmazzam meg így az aggályaimat: ön szerint kié valójában a BNV? — Úgy érzem, hogy erre már válaszoltam: ugyanannyira a kereskedőé, mint a termelőé. És csak harmadsorban a látogatóé. Sajnos, nem a súlyának és szerepének megfelelő a kisipar részvétele a BNV-n. Ennek elsősorban anyagi okai vannak. — Ha már az áraknál tartunk, jó hogy szóba hozta: bizony a nagyvállalatok is kénytelenek meggondolni: elbírnak-e egy-egy BNV-nevezést vagy sem... — Ma a legnagyobb gyárak is költségérzékenyebbek, mint azelőtt. Minden forint sorsát meg kell gondolniuk, mielőtt kiadják. Éppen ezért sok vállalati vezető a rövid távú érdekből nem tud, mások pedig éppen jó piaci helyzetük miatt nem akarnak vállalkozni a BNV-n való részvételre. Ha nem figyelünk fel erre a jelenségre, borzasztó károkat okozhatunk a népgazdaságnak. — Még egy — talán kicsit kényesnek mondható — kérdést tartogatok: mi a véleménye a BNV-díj rangjáról? — Ha a zsűri érti a dolgát, és szakemberként ítél — minden díjnak rangja van, talán, hogy a korábbi évek díjazott termékei közül nem mindegyik aratott akkora sikert a nemzetközi piacon, mint illett volna, érdemes volna gondolkodni a díjazás továbbfejlesztésén. Esetleg azon, hogy nemzetközivé tegyük azt. Elképzelhetőnek tartanám például, hogy egy bútor vagy étkészlet azért kapjon BNV-díjat, mert a formatervezők azt tartják rá a legméltóbbnak. Ha mindezt tudatjuk is a közönséggel, akkor ízlést formálhatunk, vásárlói szándékot alakíthatunk. De szerepe lehet a díjnak egy-egy vállalat nemzetközi tekintélyének megalapozásában is. Ha, mondjuk, a hollóházi gyárat kitüntetik — például Szász Endre festett porcelánjaiért —, akkor a herendinél vagy a Zsolnaynál 1cevésbé ismert üzem könnyebben ledolgozhatja fél évszázados hátrányát a külpiacon. A kiemelésnek még egy kamarakiállításon is jelentősége van. Szerintem a vásárdíjak odaítélésénél nem a gyártót, hanem a tervezőt kellene jutalmazni. A moszkvai filmfesztiválon sem a Cinecita filmgyár, hanem Fellini kapott nagydíjat. És mért volnának mások az alkotói értékek a filmiparban, mint például a gépiparban? A filmpiacon, mint, mondjuk, a Budapesti Nemzetközi Vásáron? — Köszönöm a beszélgetést. SOMFAI PÉTER 9