Budapest, 1987. (25. évfolyam)

8. szám augusztus - Lázár Ervin: A Családfő

Trombiták harsogtak meg dobok peregtek. A nagydob buffogása élesen kivált a többi hangszer hangja közül. — Csinnadratta, csinnadratta — mondta a borbély. A szeplős elmosolyodott. — Üti a Halál a nagydobot. — Miféle Halál? — kérdezte a borbély és összeráncolta a homlokát. — Ezek a javítósok. — Azt tudom, de miféle Halál? — Úgy hívják a nagydobost. Halálnak. Egy másikat meg Lófejnek hívnak. Nem ismeri? Itt szoktak focizni a Széna téren. A kopasz már fogta a kilincset, a cipője talpával csiszálta az olajos hajópadlót, aztán azt mondta Verébnek: — Nem jössz ki a térre? — De — mondta sietve Veréb, s rögtön utána ijedten a borbélyra nézett, mintha ezzel a sietős beleegyezéssel hibát követett volna el. Az borbély azonban elmosolyodott. Kint az utcán szó nélkül futásnak eredtek, utol akarták érni a javítósokat. Száguldottak a háborútól fölsebzett utcán, bámulták őket a romházak vak ablakai. A szeplős hirtelen lefékezett, szembefordult a kisfiúval. — Ismersz valakit közülük? — Kik közül? — A javítósok közül. — Csak Banditát. Egyszer találkoztam vele az utcán. — Az nem rendes gyerek. Pénzt lopott az apjától. A srácok azt mondják, a falat is kifúrta, úgy tört be. — Az nem lehet — mondta Veréb. — De. Pedig igaz. Nem lehet igaz, gondolta Veréb. Nem olyan az arca. Este volt, talán a homály miatt tévesztette össze Banditát Gundrummal. Hazafelé ment, azzal szórakozott, hogy a járda nagy gránitköveinek mindig pontosan a közepére lépett. Emiatt a rendesnél hosszabbakat kellett lépnie. Mikor a zömök fiút meglátta, futásnak eredt. Közelebbről észrevette, hogy a fiú a javítósok szürke egyenruháját viseli, mégis utánakiabált: — Gundrum! Az egyenruhás hátrafordult, Veréb meghökkent. Egy idegen nézett rá. Ugyanolyan barna arcú, mint Gudrum — csakhogy ez a fiú sokkal szebb volt. — Azt hittem, a Gundrum vagy — mondta zavartan a kisfiú. — Ki az a Gundrum? — kérdezte az egyenruhás. — Osztálytársam. — Hasonlít rám? — Nem, csak hátulról. Az arca nem. Egy darabig szótlanul mentek egymás mellett, aztán Veréb halkan megkérdezte: — Te javítós vagy? — Az, de ha nem tudnád, nem javítónak hívják, hanem fiúnevelő intézetnek — mondta az egyenruhás és nagy gonddal köpött egy hosszút. A száját előrecsücsörítette, és a köpés pillanatában előrelendítette a felsőtestét. — Nálunk a pusztán van egy fiú, tizenkét métereset tud köpni — mondta Veréb. — Hazudj annak, aki elhiszi — mondta az idegen. — De, istenbizony! Az útkereszteződésnél Veréb megállt, és a Budai út felé mutatott. — Hát akkor szevasz, én itt lakom — mondta. — Különben engem Verébnek hívnak. Hát téged? — Banditának — mondta a másik. — Miért hívnak Banditának? — Mereven bámulta az idegen fiú homályba vesző arcát, s közben a kabátja ujját gyűrögette. — Csak — mondta Bandita —, az a nevem. — Az igazi? Bandita nevetett. Volt a hangjában valami fémes, kemény. A kisfiú most már nagyon szeretett volna hazamenni. — Nincs gyufád? — kérdezte Bandita. — Nincs. — Kár, elszívhattunk volna egy bagót. Most szereztem. A zubbonya zsebéből előhalászott egy roggyant cigarettát és Veréb orra elé tartotta. — Én nem cigarettázom — mondta Veréb. — Azért gyufád lehetne. Itt a kőfalon cigiznék egyet. Nincs kedvem még hazamenni. — Nekem muszáj — mondta Veréb. — Csak eredj, ha annyira begyulladtál. — Ki gyulladt be? — Te. — Én aztán nem. — Akkor gyere fel ide a kőfalra, mondok valamit. A kőfalnak arra a részére ültek, ahová nem világítottak az utcai lámpák. — Cserélsz velem ruhát? — kérdezte fönn Bandita. — Miért? — Megszökök. — Te miért vagy javítóintézetben? — Mert belefingottam a nulláslisztbe — mondta undorral Bandita. — Na, cserélsz vagy nem cserélsz? — Csak ez az egy ruhám van. Bandita hallgatott, előhúzta a cigarettát, nézegette. — A fater bedilizne az örömtől, ha hazaállítanék — mondta, és vigyorgott. — A vén bakkecske — tette hozzá később. — Kicsoda? — A fater. Veréb behúzta a nyakát. Legszívesebben leugrott volna a kerítésről és meg sem áll hazáig. De nem mert. Bandita csúszott le előbb a kőfalról. — Hát ha nem cserélsz, nem cserélsz. Megyek, mert a Családfő begorombul. — Kicsoda? — A nevelőnk. Ügy hívjuk, Családfő. — Ver benneteket? — De nagy marha vagy te — mondta Bandita, de úgy látszik, nem haragból, mert utána még megkérdezte: — Szoktál a térre járni? Bandita elindult a Lövölde utca felé. Veréb sokáig nézett utána, s mikor eltűnt a homályban, hirtelen úgy érezte, a kőfal árnyékában valaki lopakodik feléje. Futásnak eredt, átvágott az úttesten és beugrott a kapun. A rácson keresztül visszanézett, hosszasan kémlelte a túlsó oldalt, de nem látott senkit. — Hidd el, hogy nem rendes gyerek — mondta a szeplős. Veréb azt akarta mondani, „nem hiszem", de a másik hirtelen feléje nyújtotta a kezét. — Engem Botos Sanyinak hívnak. — Engem meg Verébnek — mondta Veréb és megszorította a szeplős kezét. Mire a térre értek, a javítósok szürke négyszöge már zsibongó kis csoportokra oszlott. A kisfiút ez megnyugtatta. Az utcán szigorú rendben masírozó javítósokban volt valami ijesztő, mintha súlyos bűnök lapultak volna az ócska, fekete bőrövvel összefogott egyenruhák alatt. A javítósok tekintete is sunyinak látszott — kivéve talán Banditáét, mert Bandita nagyon szép volt, a szeme is tisztán csillogott. De a többiek nem voltak szépek, különösen Lófej nem, aki a 39