Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - Dr. Buza Péter: A kispesti Cato

AMIRŐL A VÁROS BESZÉLT A kispesti Cato Százéves öreg falak között töpreng történetünk hőse, Seper Kajetán. Május van, gyönyörű napsütéses május, de ide, a Határcsárdába alig valamicske szüremlik be a verőfényből, s ha nem lenne a pohárban égő színű vörös bor, s körötte az egymás szavába vágó, indulattal magyarázó sok barát, Kispest kitoloncolt lapszerkesztője talán bánattal is vegyítené a gondot, hiszen nehéz helyzetben van. De kezében a fegyver, amivel visszavághat. Kezében a toll, előtte a papír, és senki se akadályozhatja meg, hogy megalkossa a hatalommal perbe szálló vádiratát, Kispesti gazemberek című opuszát. 1899. Kispest. Valami véget ért, és valami elkezdődött... Jött, látott, vesztett Hogy mikor érkezett Seper, a nyomdászból nagykárolyi lapszerkesztővé avanzsált újdonász a főváros árnyékában szunnyadó településre, nem tudjuk pontosan. Valamikor 1895 nyarán történhetett az eset. Tőle magától értesülhetünk, hogy nyaralni utaztak ki először Kispestre — mármint ő feleségestül és öt porontyával —, hogy aztán hamarosan visszatérjen „látván, hogy ott egy lap fönnállhat..." A Kispesti Hírlap első száma — egyetlen példány sem maradt belőle — valószínűleg 1895 szeptemberében jelent meg először, s bár a kiadó-tulajdonos nem győzte sokáig pénzzel a vállalkozást, igen hamar sikerült bebizonyítania, hogy maga az ötlet nem volt éppen hamvába holt, az újsütetű újság már megszületése pillanatában teljes vértezetben jelent meg a közélet színpadán — szítva a békétlenség parazsát —, s nem volt azzal vádolható, hogy holmi rosszul értelmezett tekintélytisztelettől indíttatva kíméli a község vezetőit. így, amikor 1896 februárjában Seper éppen Kispest elöljáróinak ajánlotta fel megvételre lapját, azok kapva-kaptak az alkalmon, remélve, hogy egyszer s mindenkorra megszabadulnak a fullánkos szerkesztőtől. Mielőtt azonban e különös adásvétel részleteibe bocsátkoznánk, ismerkedjünk meg hősünk életútjának korábbi állomásaival. Seper Kajetán 1853 októberében született a Bács megyei Ada községben, apja szabóként kereste kenyerét, s úgy látszik, jól ment az üzlet, mert fiát iskoláztatni se volt rest. Papnak szánták, de végül is a sors s a kamaszkor beleszólt a szülői tervekbe, Kajetán otthagyta a gimnáiumot, s tizenöt évesen beállt nyomdásztanoncnak. Magyarország legrangosabb műintézetében, az Athenaeumban kapta meg a segédlevelet, s hamarosan a Fővárosi Lapok korrektora lett. Ezután a Pesti Napló, majd a Hon következett, itt főkorrektornak nevezték ki a tehetséges fiatalembert, aki talán éppen a lélekdagasztó kitüntetéstől megrészegülve kezdte azt hinni, hogy meg tud már állni a maga lábán is, s Nagykárolyba utazott napilapot gründolni. Ez már a nyolcvanas évek elején történt, az üzlet virult, saját nyomda és saját könyvkereskedés gyarapította a hasznot, a helybéliek megbecsülték a rebellis hajlamú, Kossuth-párti szerkesztőt, egyszóval ment minden, mint a karikacsapás, egészen addig, amíg egy váltóhistória miatt ki nem tört a gyalázat, s bár lehet, hogy hősünk ártatlan volt a dologban, a látszat ellene szólt, mennie kellett. Nagyvárad az újabb állomás, itt azonban hónapok alatt megbukik lapvállalata, visszatér Budapestre, s a Pallas, majd a Pátria nyomda korrektoraként feledni látszik álmait. Ám elkövetkezik az 1895-ös esztendő, s aztán, sajnos, 1896 februárja, amikor a sokat próbált s immár többszörösen vesztes exszerkesztő eladni kényszerül legújabb lapját. Mintha szívéhez nőtt gyermekét szakítaná el tőle a kegyetlen világ! A levél, amelyet Vadász Mártonhoz, a községi elöljáróság egyik tagjához intézett, csupa jajszó: „Ami családi helyzetemet illeti, engedje meg Nagyságod, ha egész bizalmasan közlöm, hogy az a Iegszánandóbb... a házbér fizetve nincs, czipőink lyukasak, ruháink kopottak... E pillanatban egyedüli kérelmem csak az, hogy legyen kegyes száz forint kölcsönnel kisegíteni, hogy... beköltözhessem a fővárosba tovább a betűt szedni. Elég volt a dicsőségből!" Kispest „áldozatkész mecénásai", ahogy szerényen önmagukat e szerződésben jelölik, nem is száz, de mindjárt háromszáz forintot adnak a bukott szerkesztőnek, s hogy biztosak legyek a dolgukban, még azt is kikötik, hogy Sepernek a pesti felső járásban újabb lapot indítania legalább öt évig nem szabad. Nesze neked Kaji! Miben reménykedhetsz ezután? Forma, jog és törvény szerint talán nem sokban, de miért legyen éppen a „kispesti Cato" korrekt, ha ellenfelei nem azok? A vevők bizony elkövettek egy hibát, az elmaradt előfizetési díjakat — noha ez az összeg a szerződés szerint még a leköszönt kiadótulajdonost illette volna meg — elmulatszották átadni a fentnevezettnek. És néhány héttel az adásvétel után, 1896. április ötödikén, új hírharsona indult világhódító útjára — címoldalán a szívós ellenfél nevével —, a Kispest-Szent-Lőrinczi Hírlap. Harc, nyílt sisakkal Ettől fogva elmérgesedett a küzdelem, indulatosabbá váltak az összecsapások — az izgalmakra éhes kispestiek nem kis örömére. Az „akna-munkás", a „szerepelni vágyó szegény ördög", a „véres szájú individuum" — ahogy ellenfelei, Ács László bíró, Dorfner Antal jegyző és a többiek emlegették — elárasztotta szenzációs leleplezéseivel a hírpiacot, s bár akkor talán egyedül ő hitte, hogy győztesen kerülhet ki a mindent eldöntő ütközetből, sokan biztatták is — egy kis szaftos hecc reményében. Botrány, botrány hátán! A községi italmérés jogáért folyó küzdelemben a későbbi győztes vendéglős megvesztegeti a községi jegyzőt — ez a hírhedt „regaleügy" —, az eset hónapokig izgalomban tartja a derék helybélieket. A leleplező, a mindenre elszánt Seper húzza a rövidebbet. 1897 júniusában öt hétre lecsukják sajtó útján elkövetett rágalmazásért. Keserű szívvel és egy újabb tanulsággal gazdagodva vonult be hősünk a Gyűjtőfogházba: a kispestiek váltig biztatták, hogy csak bátran, majd mellette szólnak, ha itt lesz az óra, és amikor a bíró tanúkat kért, egytől-egyig kisomfordáltak a tárgyalóteremből. De Seper Kajetánt nem törte meg a vereség. Élményeit megírta, kinyomtatta Öt hét a gyűjtőfogházban című munkájában, amely mind egy szálig elkelt, a vevők nem sajnálták érte a két forintot. Valamely nyomot azonban mégiscsak hagyott lelkében párthíveinek gálád árulása. Legalábbis erre következtethetünk abból, hogy kiszabadulván ismét hivatást cserélt, ingatlanközvetítő irodát nyitott. De 1898-39