Budapest, 1987. (25. évfolyam)

8. szám augusztus - Kiss Károly: A Nemzeti Színház ünnepén

ARCKÉPCSARNOK Lendvay Mártontól Major Tamásig Amikor a Nemzeti Színház megalakult, olyan színészek kerültek társulatába, akik már nevet szereztek maguknak a miskolci, kassai vagy budai teátrumban. Ilyen volt elsősorban az 1807-ben született Lendvay Márton, aki húszesztendős korában állt be vándorszínésznek Fejér Károly társulatához, hogy aztán Pozsonyban, majd 1833-tól a budai Várszínházban az „állandó társulat" tagja legyen. Az új — valóban nemzeti — színházban ő mondta ki Vörösmarty Mihály színháznyitó prológusában, az Árpád ébredésében címszereplőként az első szót. És mint a romantika legjellegzetesebb, 1858-ban bekövetkezett haláláig mind megjelenésében, mind hangjában „legregényesebb" alakja, a kor nemcsak nagy költőjének, de nagy színibírálójának, Vörösmartynak is kedvence volt és maradt. Ugyancsak a kezdet kezdetén lett a pesti színház tagja a Lendvaynál valamivel idősebb Szentpétery Zsigmond, akinek „vándorszínész" múltjáról Petőfi írt elhihető — és elhitető — mulatságos verset. Az első „gárdához" tartozott Fáncsy Lajos, aki egyidős volt Lendvayval, s aki a színház ügyrendjét is kialakította mint annak első rendezője. „Vetélytársa", a szintén a század első évtizedében született Egressy Gábor, aki — még a Nemzeti Színház megalapítása előtt három évvel — először vitte színre (a címszerepet vállalva) Katona József Bánk bánját. A színház alapításakor került oda az akkor már többfelé szép sikereket elért Déryné Széppataki Róza, akit azonban Bajza József, a színház igazgatója és, tegyük hozzá, Vörösmarty — a vele szemben kegyetlen kritikus — hamarosan elűzött. A színház alapításakor lett tag — de egyelőre csak mint „könyvtáros" — a Nemzeti Színház későbbi szerzője, fontos rendezője, majd évekig igazgatója, Szigligeti Ede. A színésznők között valóban jelentős személyiség az első időkben — a hamar megalázott Dérynén kívül — csak egyetlen akadt: Laborfalvy Róza, a későbbi Jókai Mórné. A negyvenes években lett a színház tagja Komlóssy Ida, majd Prielle Kornélia. Utóbbinak Petőfi 1845-ben megkérte a kezét, de ő inkább híres színésztársához, Szerdahelyi Kálmánhoz ment nőül. A szabadságharc bukása után a pesti Nemzeti Színházban egy ideig nem tündököltek új, nagy tehetségek. Közülük az eleinte eléggé bágyadt hősöket alakító, majd komikus szerepekben (Falstaff, Zuboly, Jourdain úr) magára talált, jeles népszínműveket is alkotó Szigeti Józsefet kell megemlíteni. 1870-ben lett a Nemzeti tagja az érzelmes szerepek kiváló alakítója, a Színiakadémia jeles professzora, Újházi Ede, s 1872-ben mint Laborfalvy Róza utóda az egykori markotányosnő, majd kolozsvári statiszta, a fiatal Jászai Mari, aki elsőként alakította hazánkban antik tragédiák hősnőit, Antigonét, Jokasztét és Elektrát. Ő volt az első Éva is Az ember tragédiája — Paulay Ede által színre hozott — (kései) premierjén 1883-ban. Szubjektivitásokban bővelkedő, de mindenképpen izgalmas Naplójában többször is „kegyetlen és intrikus ellenfelének" nevezte Jászai Márkus Emíliát, holott a „szőke csoda" nemcsak tíz évvel fiatalabb volt, de egészen más szerepkörben — mint a századvégi francia komédiák hősnője — tündökölt. (Bár egyszer a Tragédia Éváját is eljátszatták a haláláig, 1949-ig a Nemzeti tagjának számító, ám a húszas évek végétől már nemigen szereplő Márkussal.) Jászaival egyidős volt Rákosi Szidi, aki azonban művészete tetőfokát csak öregkorában érte el, amikor is kellemetlen, idős nőalakokat ábrázolt ösztönösen, egyszerű eszközökkel — kitűnően. A század legelején, Paulay Ede halála után — miközben a Nemzeti Színházban a színjáték némileg lehanyatlott — tűnt fel két nagy színész: a viszonylag fiatalon magára talált realista, Pethes Imre és a pályája csúcsára inkább csak élete végén érkezett Ódry Árpád. Náluk fiatalabb volt Az ember tragédiája Ádámja és a nagy Shakespeare-szerepek (Rómeó, Hamlet) alakítója, Beregi Oszkár. Bajor Gizi 1914-től haláláig — 1951-ig — nem pusztán tagja, de sztárja is a Nemzetinek. (Holott igazán mély és bensőséges szerepe a felszabadulás előtt nemigen volt. Ám ő, például Herczeg Ferenc Kék rókájában is, olyan egyéni és tündökletes volt, hogy mint a kor egyik neves kritikusa, a 30-as évek Nemzetijével szemben nem is mindenkor igazságos, Kárpáti Aurél írta: ,,Nem volt olyan néző, akit ne bűvölt volna el, még ha csak véletlenül került is a nézőtérre." (A felszabadulás után olyan fontos szerepeket játszott, mesterien, mint Cleopátra — ez élete első Shakespeare-szerepe volt! — vagy Lady Milfordot Schiller Ármány és szerelem című, az ötvenes évek legelején átható sikerrel bemutatott művében. Sornlay Artúr — aki tíz évvel volt idősebb Bajornál, és a felszabadulás előtt, egész fiatalon, később csak időnként játszott a Nemzeti Színházban (ahogy különben a legnagyobbak közé számító Csortos Gyula is) — 1945 után Gorkij Jegor Bulicsovjának címszerepében „mutatkozott be" a Nemzeti részben új nézőinek. Méghozzá tomboló sikerrel! De ő volt Móricz Zsigmond Úri murijában — ahol ifjabb korában a főhőst, Szakhmáry Zoltánt alakította — a mellékszereplő rendőrkapitány. Akit úgy jelenített meg, hogy a közönség a kedélyesen sörözgető, délelőtti mulatságban megérezte: mi ennek a joviális úrnak a véleménye a „köznépről". A Nemzeti Színházban kezdte pályáját — bár mint az Magyar Bálint jeles könyvéből (A Nemzeti Színház története a két világháború között) kiderül, elég hosszú „másodlagos" szereplések után — az elmúlt évtizedek egyik legkiválóbb színésze, Tímár József. Fiatalabb korában a Nemzeti Színházban játszotta — például — Edgárt a Lear királyban vagy Németh László első drámája (Villámfénynél) vidéki orvosát. Pályája csúcsára azonban csak az ötvenes években érkezett a Madách Színházban, majd — élete legvégén — mint Willy Loman Az ügynök halála című Arthur Miller-dráma 1959-es bemutatóján, újra a Nemzeti Színházban. A 30-as évek végén a Nemzeti mutatta be Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjét, ezt a tündéri — és költői — játékot, amellyel különben a színház még jobban elkésett, mint Madách Tragédiájával. A három ördögfiókát Major Tamás, Juhász József és Várkonyi Zoltán alakította nagy sikerrel. Bár szerény összeállításunkban nem említhettük olyan jeles színészek nevét sem, akik életük végéig a színház tagjai voltak, e „trióról" szólni kötelességünknek érezzük. Várkonyi a 40-es évek legelején elkerült a színháztól, ahol csak az 50-es évek elején tűnt fel ismét rövid időre mint színész és rendező. E hármas tagja volt Juhász, aki pályáját olyan kivá-9