Budapest, 1987. (25. évfolyam)

8. szám augusztus - Kiss Károly: A Nemzeti Színház ünnepén

Róza szereplésével; majd előadták E. Schenk Belizár című színművét is. A színház első igazgatója Bajza József volt. Érdemes elidőznünk a színház első, korántsem nyugodt korszakánál. A produkciókat sokszor éles bírálatok fogadták, kemény kritikával szinte kétségbe vonták Bajza színházvezetői rátermettségét. Pedig a színház társulata még nem alakulhatott ki, következetes műsorpolitikája sem volt. S ha meggondoljuk, egyelőre nem is lehetett más, csak esetleges. A korabeli pesti sajtó — a Századunk, Athenaeum, Honművész, Rajzolatok, Társalkodó, Figyelmező, Hírnök és Pesti Hírlap — hasábjain kirobbant vita elsősorban az igazgatás, a szerződtetési problémák és a műsorpolitika összefüggő kérdéseit érintette. A színház kezdeti nehézségei elsősorban személyi és tárgyi kérdésekből adódtak, amelyeket azonban nem lehetett elválasztani a gazdasági gondok sokadalmától. Egyéni sérelmek, újabb és újabb javaslatok, vádaskodások és mentegetőzések feleseltek egymással a torzsalkodó cikkekben; üdvrivalgó és elmarasztaló bírálatok jellemezték a színház korai történetét. Bajza direktornak jutott itt a főszerep: kritikusként és színházigazgatóként kellett csatáznia. Támadták a színház állapota, egy-egy darab bukása és a közönség tartózkodása, illetve elmaradása miatt. Színészek, meg nem értett és félreértett zsenik szerződésért és jobb fizetésért vádolták egymást. Ezzel egy időben, szinte a színház megszületése pillanatában robbant ki a ma már elfeledett operaháború. Előzménye: az intézmény nagy igényű megalapítói elméletben hármas követelménynek szerettek volna megfelelni: klasszikus színműveket bemutatni, színrehozni a kortárs külhoni drámairodalom legjavát, támogatni a magyar nyelvű színművek megszületését. Mindez nem volt elég, operákat is műsorra tűztek, csakhogy elhódítsák a dalműveket is játszó német színház közönségét. A magyar drámairodalom még gyermekcipőben járt, a magyar opera vagy dalszínmű még meg sem születhetett, amikor a színház kénytelen-kelletlen vállalta ezt az „ide nekem az oroszlánt is" műsorpolitikát. Volt is belőle csetepaté. Legfőbb ellenzői azzal érveltek: ami prózában is elmondható, azt minek elénekelni? De az operaellenes tábornak igaza volt: a táblás házzal játszott, költséges operaelőadások csapnivalóan rosszak voltak, hiszen zenei fölkészültség híján jöttek létre. Megfelelő zenekar, énekesek nélküli opera? Fából vaskarika. Ugyancsak személyi és anyagi ellentétek növelték a társulat nehézségeit, amikor Schodelnét nagy gázsival operaénekesnőként szerződtették. Mindenkinél nagyobb fizetést kapott, még Egressy Gábornál is. íme, százötven éve sem volt ismeretlen fogalom a bérfeszültség. Bajza tudta, hogy szükség van opera-előadásokra is, de nem akarta, hogy a műsorterv arányait megtörje, s a drámai művek rovására terjeszkedjék a dalművek bemutatása. Egyébként az első operaelőadást, A szevillai borbély bemutatójával 1837. augusztus 29-én rendezték meg. * Ilyen ellentmondásos helyzetben kezdte működését a Nemzeti Színház őse. Szellemiségét végül is a fölvilágosodás és a korai romantika írói alakították ki. Arculata erőteljesen körvonalazódott, mivel Vörösmarty, Bajza és Toldy, valamint elvbarátaik álláspontja győzött. Tisztázódott végre, milyen feladatai vannak az ország első színházának: mindenekelőtt a magyar nyelv és az eredeti magyar drámairodalom ápolását kell szolgálnia, s nem a dalműt pártolni, még akkor sem, ha ez pillanatnyilag talán nagyobb anyagi haszonnal kecsegtet. Alig három év múltán, az 1840: XLI. tc. rendelkezése értelmében, a Pest megye fennhatósága alatt működő intézmény immár országos költségen fenntartott nemzeti színházzá vált. A törvény kimondta: ,,A jól elrendelt játékszínnek a nemzeti kifejlődésre, a nyelv pallérozásának előmozdítására és az erkölcsiség ezáltal is bővebb kiművelésére az országos Rendek által elesmért jótékony hatása tekintetéből... határoztatik." A napjaink távlatából visszatekintő Solt Andor megfogal-7