Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - Krystyna Kolinska: Találkozás egy legendával

Montand küldi „baráti üdvözletét", közli, hogy szép emlékekkel távozik „a mielőbbi viszontlátás reményében". A Pjatnyickij kórus viszont azt a véleményt írja be, hogy „a szálloda személyzete mestersége művésze", három svéd újságíró pedig közli, hogy „páratlanul szakszerű, udvarias és szívélyes kiszolgálásban" volt részük, amit a híres Josephine Baker is megerősít. A Margitszigetről távozva a Grand Hotel vendégeinek érdeklődését bizonyára felkeltette a kakastollas magas kalapot viselő hős, Bem tábornok szobra a Margit híd hídfőjénél. Mert ha az ember teljesen bele akar merülni a múltba, akkor jobban teszi, ha valamelyik Duna-hídon átmegy a másik oldalra, Budára. Itt, Budán, az Erzsébet híd és Szabadság híd közelében a Gellért-hegyről néztem éjszaka a város panorámáját: a fényáradatot, a különböző színű neonok visszfényét, a Dunának a mélyben megcsillanó hullámait. A régi budai Várnegyedben minden történelmi hangulatot áraszt; a legrégibb templom, a koronázási templom éppúgy, mint a gótikus Vörös Sün ház és a Várhegyet körülvevő védőfalakkal mintegy összenőtt Halászbástya. A Várhegyről észak felé tartva a Rózsadombot látjuk. Itt a Mecset utcában, Gül Baba türbéjénél eltűnődhetünk egy pillanatra a török Gül Baba sorsán, aki dervis volt, költő és bátor katona egy személyben. Az Árpád-házi uralkodók nevezetes családjának a története tizenegy évszázada kezdődött. E királyi dinasztia tiszteletet ébreszt — annál is inkább, mivel alig néhány évtizeddel Árpád után megjelennek a fejedelem nagyszerű utódjai, köztük az első magyar uralkodó, Géza fejedelem. Fiát, Istvánt nemcsak szentté avatták, de ő volt Magyarország első koronás királya, a nagy országépítő. Szent István koronája! Alkalmam volt látni még elutazásom előtt. A Nemzeti Múzeum előtt és a régi épületen belül is több mint egykilométeres sorban várakoztak az emberek. Engedelmesen beálltam én is a sorba, ahol a magyarok valamennyi nemzedéke jelen volt, hogy két óra múlva meglássam az Egyesült Államoktól visszakapott ősi aranykoronát, Árpád-házi Szent István koronáját. Mellette az ugyancsak Árpád-házi I. László király hermája; e díszes ereklyetartó az uralkodó mellszobrát formázta. Fegyveres őrök és a legkorszerűbb védőberendezések őrizték ezeket a kincseket. A következő termek egyikében, üvegszekrényben, gyönyörű kardot fedeztem fel; itt nem kellett tartanom a kellő távolságot, közelről is megszemlélhettem latin feliratát; könyörgés istenhez, egyben intelem: „Cave a falsis amicis... Salvabo Te ab inimcis...". (Óvakodj a hamis barátoktól... Megmentelek léged az ellenségektől...) Alul a magyarázó szöveg, hogy ez a szablya Sobieski János lengyel királyé volt. Milyen érdekes polonicum! Megcsapott a történelem levegője. Árpádok és Sobieskik... A híresnevezetes magyar dinasztia és egy nem éppen legrosszabb lengyel család... A véletlen úgy hozta, hogy Budapesten, egy szerény kis lakásban találkozhattam a lengyel királyi család rendkívüli legendájával (vagy talán nem is csak legenda?). Az egyik tudós magyar levéltáros egy beszélgetésben megemlítette egy nappal elutazásom előtt, hogy oklevelekkel bizonyítható: Magyarországon élnek III. Jan Sobieski királyunk leszármazottai. A lengyel király feltételezett ük-ükunokája címét és nevét is megadta nekem. Igaz-e, avagy csupán legenda, történelmi bizonyság, vagy hamisítás, ismerjük el, meglehetősen izgalmas ügynek ígérkezett. Elmentem a megadott címre. Óbudán, a Frankel utcában egy modern lakótelepen bukkantam rá. A lakótelep házai között tisztára gereblyézett pázsit, rajta satnya fácskák. Becsengetek az egyik emeleti lakás ajtaján, a nagy négyszögletes kémlelőablakban fekete szempár jelenik meg. A háziasszony, akit előzőleg telefonon értesítettek, és aki — mint rövidesen kiderül — bizonyos reményeket fűzött hozzám, áradozva fogad. Azt gondolja ugyanis, hogy a lengyel hatóságok küldötteként érkeztem, és forintért vagy keményebb valutáért kívánom megvásárolni tőle annak a nagy kartondoboznak a tartalmát, melyben a férje által összegyűjtött és feldolgozott különböző iratok vannak. Ezek az iratok bizonyítják, hogy férje Sobieski király leszármazottja. Eleinte nem értem, mit is akar tőlem P. Gézáné, miért hozza elő és teszi a csipketerítős asztalra a nehéz kartondobozt, veszi ki belőle a vastag dossziékat, bogozza ki a zsinórt, és adja a kezembe a családfát. A Sobieski-nemzetség családfája csúcsán Jánost látni, az egyik alsóbb ágon Aleksandert, aki hitvesével, Csinekli Anna Máriával immár Seiff néven számos utódot nemzett... További nemzedékek következnek, míg csak el nem jutottam P. úr nagyanyjához, Seiff-Sobieska Ilonához, akinek öt fia volt és több mint egy tucat unokája. Ezen unokák egyike lett a sötéthajú P. Gézáné férje. Elővettem füzetemet, és hozzáláttam a családfa lemásolásához. Ekkor váratlanul minden megváltozott: elkomorult és bizalmatlan lett a háziasszony eddig oly kedves arca, szívélyessége határozottságba csapott át, amikor az alábbi, nem túl kedves mondatot kimondta: „Először meg kell vásárolni, csak aztán lehet lejegyezni." Még mindig nem voltam tisztában azzal, hogy ő férje családi iratainak eladásában reménykedik. Közöltem vele: azért jöttem ide, hogy megismerjem, és majd leírjam a család származásának történetét. Ekkor kissé teátrális mozdulattal rámutatott egy férfi gyászszalagos fényképére: Ő már nem él — mondta —, nemrég halt meg, itthagyott engem árván és nyomorban. Ha tudná, mennyi pénzt költött, hogy hosszú éveken át kutasson, levelezzen különböző országokkal, az utazásokra, a levéltári kutatásokra — és nemcsak Magyarországon, de Csehszlovákiában is, mivel szerinte oda vezettek a szálak Győrből, ama bizonyos Seifftől, a XVII. századból napjainkig. Engem ez sohasem érdekelt, ma sem érdekel. Szívesen túladnék ezen a dobozon, csak szeretném, ha megtérítenék azokat a költségeket, melyeket boldogult férjem arra költött, hogy lengyel királyi származása nyomait kutassa. És ez a maguk Sobieski királya — tette fel a kérdést az asszony — felér-e egyáltalán az Árpádokkal?... Nézze csak, itt a falon! Ez a berámázott kép az én címerem, maguktól az Árpádoktól származtatom magam... Nézem a rajzot a nagy, aranybetűs szöveggel: Csezmicei Csezmiczky család címere 1287. Magán a rajzon egy nyíllal átlőtt nagy fekete sas látható, melyet dicsfény vesz körül, a kép alját vörös rózsafüzér díszíti. Ezt a feliratot és ezt a címert maga P. Gézáné készítette még férje életében. Hát... Ezek után már illetlennek tűnt volna, ha a Sobieskik iránt érdeklődöm, ezért hebegtem valamit arról, hogy a múzeumban láttam őse csodálatos királyi koronáját, és gyorsan eltettem a füzetet az úti szatyorba, mert hogy is jöhetnek a lengyel Sobieskik azokhoz a nagyszerű Árpádokhoz! Budapest nemcsak ezzel a királyi meglepetéssel, de futó záporral is búcsúzott tőlem. Bőrig áztam, mire elérkeztem a repülőtérre. Menyi ember, és mind megrakodva a jól ellátott boltokban vásárolt földi javakkal: szőnyegekkel, kakaóporos dobozokkal, prémekkel, kávéfőzőkkel és... szelídgesztenyével a kitömött szatyrokban. Csak, sajnos, bőrönd szállító kulik nem voltak, melyeken mindezt eltolhatták volna a vám-és útlevélvizsgáló helyre. A gesztenyét honfitársaim vitték Lengyelországba. Veszprém és Visegrád környékén szedték egy számítógépes „agytröszt" tagjai: lengyel mérnökök, akik ott vendégeskedtek valamilyen tudományos tanácskozáson. Viszontlátásra Budapest, te gyönyörű város, még akkor is, ha a viszontlátáskor is esni fog az eső. Fordította: HARY JUDIT 40