Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - P. Szabó Ernő: Tájkép Anno 1987. Buda

építkezésekre fordítható relatív munkamennyiség itt nagyobb, mint ott. — Ezek szerint a ház státusszimbólum, amely a személyről kíván beszélni, mégis személytelen, hiszen néhány séma alapján készül. — Nekem a legnagyobb gondot az az elkülönülés okozza, amely e házakban megfogalmazódik. Ez új jelenség, hiszen valamikor Budapesten a polgárság és a proletariátus szorosabb kapcsolatban volt egymással, közelebb élt egymáshoz, mint más fővárosokban. Nem volt ez a kapcsolat igazságos, ellentmondásoktól mentes, de mégis kölcsönösséget feltételezett. Mára viszont óriási lett az elkülönülés a vagyoni különbségek alapján. A hatvanas években talán még lehetett bérbőlfizetésből lakótelket venni a hegyvidéken, ma már lassan kirándulni is nehéz ide. Ezen a területen él a legagresszívebb, legerőszakosabb réteg, amely „megköveteli" a maga jogait. — Hogyan kellene változnia a helyzetnek a következő 10-20 évben a hegyvidéken, hogy ha nem is elégedettek, de legalább bizakodóak lehessünk? — Akkor érezném jól magam, ha a hegyvidéken társadalmi közösségek alakulnának ki. Ennek a külső jelei a házak, kertek, utcák látványán is megmutatkoznának. Ma az a helyzet, hogy a tanács a lakosságtól, az pedig a tanácstól vár kedvező változtatást. Ez az átmeneti állapot a legrosszabb. Hogy ez megszűnjön, ahhoz a fejekben kellene rendnek teremtődnie. A LÓ MÁSIK OLDALÁN Ez aligha kétséges. Erre az — újhullámos zenekarok szóhasználatával élve — „fejekben történő rendcsinálásra" kevés esélyt lát az, aki felmegy a Törökvészi út és a Kapy utca kereszteződéséhez. Tízemeletes házak azt a szerepet karikírozzák, amelyet a Várnegyedben a Mátyástemplom vagy a Magdolna-torony játszik; mellettük teraszházak, de olyan közel egymáshoz, hogy a nézőben a falanszter érzését keltik. A Kapy utcától befelé haladva a Törökvészi út déli oldalán, ahogyan József Dénes írta a Kritika 1986. 4-es számában, nagyszabású építészeti show-műsor látható. Itt móros-spanyolos szamárhátívek, amott görög oszloprend, emitt nomád népek sátrait, távolabb alpesi magastetőket idéző formák. Fehér falak, sok, túl sok az üvegfelület, a kiszögellés és beugró, fölöttük barna műemléki pala, a tetőtérben már nem is két, hanem három szint. Fehérre festett, hullámos-habos vasrácsok szorítják korlátok közé a nagy magyar álom hivalkodó háztömbjeit. Az ittenieknél jobb anyagok, aligha vannak ma Magyarországon. Ennél több pénzt aligha adnak ki épületekre. Ennél jobb honoráriumot aligha kapnak tervezők, ennél magasabb munkabéreket aligha fizetnek ki valahol. Éppen ezért szomorú ez a bombasztikusság, üresség, lélektelenség. A másik lakóterület jut eszembe, amelyet ötven évvel ezelőtt építettek fel mintának a Napraforgó utcában. Nos, az akkori, a személytelenség, objektivitás jegyében készült házak ma is korszerűbbek, mint ezek. A Törökvészi útról csak egy ugrás a Napraforgó utca. A kettő között, a Pasaréti út egyik villájában él Preisich Gábor professzor, a modern magyar építészet egyik legjobb ismerője. Könyvet írt Budapest 1919-1969 közötti városépítészetéről. Most arról kérdeztem: mi a véleménye, hogyan alakult a hegyvidéki városkép azóta. — Az alapvető baj az — szögezi le —, hogy a hegyvidék teli van oda nem illő épületekkel. És ez nagy részben a tanácsi igazgatási munkával függ össze. 1945 előtt a főváros építési engedélyeit lényegében két kiváló kolléga intézte: Höntsch László és írás Béla. Volt olyan év, hogy tízezernél több engedély ment át a kezükön — mindenki nagyra becsülte őket. Azután huszonkét kerületre oszlott a munka, amihez nem voltak megfelelő szakemberek. Az Építésügyi Szakértő Bizottságok esetében sincs meg a teljes objektivitás, hiszen azt, aki ma zsűriz, holnap zsűriztetik. E munkát pedig teljesen pártatlan, mindenki által elfogadott szakemberekre kellene bízni. Bár az építési hatóság feladata nem a saját ízlésének ráerőltetése az építtetőre, hanem az, hogy az építési előírások betartását megkövetelje, ne engedje azokat kijátszani, az értelmetlen túlzásokat, szerkezetellenes formalizmust nem szabadna engedélyeznie. Hoszszú ideig többszintes tetőterek építésével játszották ki az alapterületre és a homlokzatmagasságra vonatkozó előírásokat. — Mikor kezdtek ilyen erőteljesen növekedni a hegyvidéki házak méretei? — Az ötvenes években, amikor majdnem ingyen osztották a telkeket, inkább az volt a baj, hogy „putrikat" építettek, ezért a beépítési minimumot kellett meghatározni. Utóbb mindenki a maximumra törekedett, ugyanúgy természetessé vált az engedélyektől való eltérés, amit a tanácsok alig-alig szankcionáltak. Heim Ernő kollégánk vetette fel úgy másfél évtizede, hogy magasházak csoportjaival kellene biztosítani a nagyobb szabad területeket. Fel is épült egy ilyen házcsoport a Budakeszi úton, de ott is átestek a ló túlsó oldalára: túl sok épületet emeltek. Máshol, például a Szabadság-hegyen, az így felszabadult területeket is beépítették magasházakkal. Ugyanez történt a Törökvészi úton, nem beszélve arról, hogy ezek a házak zavarják a hegy sziluettjét. — Milyennek ítéli meg az egyes házak esztétikai színvonalát? — Sok a csúnya, ízléstelen, giccses épület a hegyvidéken. Ez a mai társadalmi helyzet visszásságát tükrözi, az újgazdagok kívánságait. Sajnos vannak építészek, akik kiszolgálják őket. Az, hogy ki milyen stílusban épít, magánügye. Az indokolatlan, a szerkezettől független, rátétszerű elemeket, tornyocskákat, tetőrátéteket nem szabadna megengedni. E részletek a posztmodern építészet jegyében kerültek a házakra. A reakció, a sivár, modernnek nevezett épületektől való eltérés igénye egyébként érthető. Ilyen is nagyon sok került, főként a hatvanas években a budai hegyvidékre, a Szabadság-hegyre, a Zugligetbe, a Gábor Áron útra. Az ellenkezés azonban másik szélsőséget eredményezett, ahogyan ezt a Törökvészi út mellett a Szabadság-hegyen, a Mátyás király úton, a Hunyadormon tanulmányozhatjuk. De itt van például a Pasaréti térnél épülő ötemeletes ház, amelynél sem az előírt magasságot, sem a szomszédoktól való távolságot nem tartják be. Világos, egyértelmű szabályokra lenne szükség. A hatvanas években, amikor a BUVÁTl-ban dolgoztam, már láttam, hogy túl zsúfolt a hegyvidék beépítése. Javasoltam, a beépíthetőség csökkentését. Javaslatomat azzal utasították el, hogy a meglévő jogokat nem lehet elvenni az emberektől... — Visszatérve az egyes épületekre: a budai hegyvidék számos pozitív példát kínált a klasszicista villáktól kezdve Kozma Lajos, Molnár Farkas és mások épületeiig vagy a Napraforgó utcai lakótelepig. Ön szerint miért nem ezek hatottak? — Húsz-harminc évvel ezelőtt az volt a cél, hogy az épület minél olcsóbb legyen. A tervezők a Bauhausra hivatkoztak, de rosszul. Az említett, két világháború közötti villáknál alapszempont volt a szép, a jó, az illeszkedés a környezethez. E fogalmak a hatvanas években mellékessé váltak. A tervezőknek előírták a felhasználható szerkezeteket — az ipar azonban csak silány minőséget szállított. A hetvenes évekre a helyzet javult, számos szép és jó épület került a hegyvidékre, gondolok például a Bimbó út célszerű, szerény, a környezethez illeszkedő házaira. Ma viszont, amikor az épület a hirtelen meggazdagodott emberek státusszimbóluma lett, az értelmetlen drágaság a sikk. — Lát-e, professzor úr, biztató jeleket? — A legnagyobb baj, hogy a közízlés igen alacsony színvonalú, ez meghatározza az építészet lehetőségeit. Nagyobb javulásra nem lehet számítani, hiszen a hegyvidék jószerivel beépült. Arra lehet és kell törekedni, hogy az ezután készülő épületek jobbak, szerényebbek legyenek. A tanácsok részéről nagyobb erélyre lenne szükség, elsősorban a tervező a felelős azért, ami a keze alól kikerül. Építési, tervezési etikáról — és egyáltalán etikáról — van szó. A beszélgetés után lefelé ballagok a Pasaréti úton, a Budapest-szálló felé. Azt az építkezést keresem, amelyet Preisich Gábor említett bizonyos ellentmondásokról szólva. Igen, itt a ház, a Vasas-pályával majdnem szemben. Most ácsolják hajlított fa tetőszerkezetét. A félbevágott jurtát idéző épület egy sátortetős régi házhoz tapad, attól balra pedig, egy rácsos bejárati kapuval szemben, bádogból, hullámlemezből tákolt garázs. Városképformálás kicsiben. P. SZABÓ ERNŐ 9