Budapest, 1987. (25. évfolyam)
7. szám július - P. Szabó Ernő: Tájkép Anno 1987. Buda
Táj és település, természet és ember összhangját keresve többnyire Toscana j ut eszű n k be vagy Provence, a Loire, a Rajna és a Pó völgye — s persze Budapest. Néhány kötetet bizonyosan megtöltenének az elismerő szavak fővárosunk látványáról. Úgy is mondhatjuk, szerencsések vagyunk, hogy itt élhetünk — s persze felelősek is érte, hogyan formálódik tovább a látvány, amelyet, mondjuk, a Gellérthegyről vagy a Várból széttekintve élvezünk. Alapvetően a budai hegyek határozzák meg a városképet. Nehéz eltölteni Budapesten akár néhány órát is anélkül, hogy pillantásunk ne találkozzon velük. Ezért aggódunk, hogy az értékek megmaradjanak, hogy a hagyományok folytatódjanak. De van-e egyáltalán hagyomány, van-e olyan magyar sajátosság a táj és a település kapcsolatában, mint, mondjuk, az olasz vagy a francia vidékeken? A szép emberei környezet című könyvében Pogány Frigyes úgy fogalmaz, hogy nálunk „az utak, terek tágasabbak, a házak viszonylag terpeszkedőbbek, mint Európa déli, nyugati vagy északi tájain. Szemünkkel könnyen áttekinthetünk mindent, urai vagyunk környezetünknek... Legtöbbször a városban is érzékeljük a tájat, még akkor is, ha nem emelkednek hegyek a háztető fölé. A tájat itt is az építőanyagok, az ég látható széles sávja, és ismét a növényzet jeleníti meg. Az akác, a jegenye, a házak virágdús udvarai, a muskátlis ablak és a széles, tág térségek növényzettel borított alapsíkja ember és természet jellegzetes bensőséges viszonyáról tanúskodik." Utólag minden megszépül — mondjuk —, de ebben az esetben valóban tény, hogy a XIX. század közepéig csak lassan, apránkint változott a táj. Hunfalvy János 1856-ban Magyarország és Erdély eredeti képekben című művében arról ír, hogy a hegyek között elszórtan épült nyaralók évről évre szaporodnak — de még nem érik el a külföldi üdülőterületek és épületeik színvonalát. A hegyvidék meghódítása magyar módra? Aki elolvassa Gárdonyi Albert dr. tanulmányát a budai hegyvidék első nyaralótelepeiről (Tanulmányok Budapest múltjából, 1933., 162-186. oldal.), érdekes telekspekulációkat kísérhet figyelemmel a múlt század közepétől. Például Niedermayer Ferenc 139 holdas birtokát 1840. augusztus 28-án írták át Niedermayer Antal nevére, s ő alig egy év alatt kis részletekben eladta azt. A budai hegyvidék intenzív beépítése azonban csak a két világháború között kezdődött. Ekkorra épültek megfelelő utak, indultak meg az autóbuszjáratok. Jó fél évszázad alatt a hegyvidék jelentős részén összefüggő városrészek alakultak ki. 1920 és 1965 között Buda lakossága megkétszereződött: 226 512 főről 469 613-ra nőtt. A szűkebben értelmezett hegyvidéken 1980-ban ötvenezer lakásban mintegy 150 ezer ember élt. E lakásoknak közel fele, 23 074 épült 1960 előtt, tizezer lakás, azaz 21 százalék az 1960-70 közötti évtizedben, míg 14 500 lakás (30,5 százalék) 1970 és 1979 között létesült. A legnagyobb növekedésre a XII. kerületben került sor. 1980-83 között további 4374 lakás épült, ennek majdnem fele, 2150 a II. kerületben. A hegyvidéki városképnek, a számok tanúsága szerint, alapvetően meg kellett változnia. Ha már lakások vannak, kellenek közintézmények, ellátást szolgáló épületek is. Mindegyik új falakat s kevesebb növényzetet jelent. Egy idő után a vízszintes terjeszkedés mellé függőleges társult, nőtt a házak magassága, ez pedig azt eredményezte, hogy távolról egyetlen hatalmas szürkésfehér felületté olvadnak össze az épületek. A budai hegyvidék túlzott beépítését meg lehetett volna akadályozni, ha a telkeket lazábban építik be, vagy még inkább, ha a jelenleginél sokkal nagyobb területet hagynak meg szőlőnek, erdőnek, rétnek, szántóföldnek. Ebben az esetben a város a pesti oldalon terjeszkedett volna. ÖTVEN ÉV VÁLTOZÁSAI Három évvel ezelőtt a BUVÁTI megvizsgálta a budai zöldövezetek helyzetét városképi szempontból is, és elemezte az elmúlt évtizedek építési előírásait, azok változásait. Ötven évvel ezelőtt például, amikor a budai erdők nagy része a fővároshoz került, azt az elvet fogalmazták meg, hogy védeni kell a hegyvidéket, a lenti területeket viszont intenzíven be lehet építeni. Budapest 1948-as általános városrendezési terve nagyszabású zöldövezeti programot fogalmazott meg, kísérletet tett egyes magaslatok — például a Márton-hegy, Orbán-hegy — egységes zöldterületi kezelésére. Tudatosan kívánta a természeti táj városban való megjelenését hangsúlyozni, még ha túl is értékelte a lehetőségeket. Az 1960-as városrendezési szabályzat, az 1970-es általános városrendezési terv, az 1976-os övezeti terv, az 1981-es városrendezési szabályzat és az 1982-83-as általános terv egyre szigorúbb előírásokkal korlátozta a budai hegyvidék beépítését. Összességében — olvashatjuk a BUVÁTI elemzésében — a budai zöldterület ötven év alatt nőtt, helyenként azonban gondot okozott a túlságosan intenzív beépítés. Úgy tűnik azonban, hogy a gondok a szigorodó előírások ellenére sem szűntek meg, s a budai hegyvidék némely részét már senki nem találja szép emberi környezetnek. Végül is hogyan alakult ki ez a helyzet? A XII. Kerületi Tanács műszaki osztályának helyettes vezetője, Németh Lajos szerint a legújabb, 1986-ban megjelent városrendezési szabályzat tovább szigorítja az előírásokat. — A paragrafusok azonban önmagukban nem elegendők — mondja —, főként a kerületi tanácsok műszaki osztályainak 6