Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - Keresztury Dezső versei

LEGSZŰKEBB HAZAM Édesapám álma az volt, hogy öregkorát egy csöndes budai családi házban élje le; de családjának tagjai kö­zül csak én töltöttem életem legnagyobb részét a főváros­ban. 1918-22 között a Rózsadomb, 1922-48 között a Gellért­hegy nyugati lejtőjén álltak az iskolák, ahol tanultam vagy ta­nítottam. Pesten lakni sohasem akartam; leghosszabb ideig, 1950-től mégis egyfolytában a Belvárosban élek. Közel egy­idős vagyok századunkkal: fölidézni alig lehetne, mi mindent éltem át ebben az időben e viharok, árvizek, földrengések járta magyar fővárosban. Amikor a Rákócziánum növedéke voltam, a Marczibányi té­ren még mindenkinek szabad volt a játék, az utcák onnan vá­rosszéli kertekkel teleszórt vidék felé vezettek; ma a sűrűn la­kott villanegyedben már panel lakótornyok magasodnak elém. A Ménesi út akkor még éppenhogy benépesült; a Lágy­mányos csaknem pusztaság volt, bár már kijelölték rajt a maj­dani utcák helyét; de ki gondolt akkor, a trianoni nyomor ide­jén rá, hogy ott majd hatalmas lakótelepek épülnek föl. 1950-ben, amikor a Semmelweis utcába költöztünk, a ház is, a környék is romos volt, az árnyas, csöndes utcán csak néha dö­cögött át egy-egy gépkocsi. Ma alig lehet ott parkolóhelyet ta­lálni, s legföljebb azért érdemes lemenni, hogy továbbkanya­rodjunk a fényes sétálóvárossá alakított Váci utca—Vörös­marty tér felé. Érthető, hogy amint lehet, kiköltöztünk a vala­ha Budafokon, ma a XXII. kerületben lévő kerti házacskánk­ba. Az idők fordulásai ott az utca nevének változásairól olvas­hatók le — Vöröskúti határsorból lett Szentkorona, majd Forint, aztán Tegzes utca —, meg arról, hogy az egykori kis Ár­kádiából ott is villatelep kezd formálódni. Fiatalok el sem tudják képzelni, mi minden nem volt ez a „legszűkebb haza": sokszor magam sem. De végül is ez lett igazi fészkem: hol magába ölelt, hol kitaszított, volt hogy föl­szárnyalni röptetett, de mindig visszahúzott; elém tárta föld alatti barlangjait is, átjárt múltjának s jelenének kínjaival, örömeivel, indulataival s felelősségével, megtöltött jövőjének gondjával és pusztíthatatlan reménykedésével. Legszűkebb s legtágabb hazám! HOLD A VAROS FÖLÖTT Már itt állott a háború a város alatt régen, géppisztollyal csörtettek a taknyosok kevélyen, de senkise hitte talán a városban, mely ünnepelt karácsony-gyertya fénnyel, csupán az újratelt hold a didergő sötétben, hogy összezárul már a zár, hogy összezárult már a zár. Aztán kihullt minden ablak és a tető összereccsent, és elfogyott a villany meg a víz s a holtra-rettent nép a nyirkos pincékben fázott. Egy latrinára jártunk s főztünk negyvenen is egyhelyt, a holddal együtt csorbult el a jómodor s a rendelt törvény: minden máz lemállott; törvény s minden máz lemállott. Éjjel a sáncra vittek, míg durrogott a bomba, barátot ástunk el a kertben és a boltba lovakat kötött be a német. Gépek csaptak le ránk, bömbölve, tépett sorba, míg újra felfúvódott a hold sárga foltja s vihogva a Várra nézett s vihogva a Várra nézett. Akkor láng, korom és szikra kavargott fel a Várból s a rombadöntött városnak már mind a négy sarkáról éjjel is világolt a rőt ég. A holdsarló vacoghatott a szörnyű látomástól: már asszonyokat s gyermekeket vittek el a házból s hajnalban a Dunába lőtték s hajnalban a Dunába lőtték. És lódögökért birkóztak az emberek a téren, mert nem volt hús s a házakat mind kirabolták régen; a kültelken feltűnt a járvány. A hold megtelt harmadszor is, unottan, tejfehéren, s a hóból, amely elroskadt a sárban és a vérben hullák keze nyúlt ki sárgán, hullák keze nyúlt ki sárgán. Bűnös, ártatlan egyre megy: romok közt egy sereg lett: „Mért így Úristen?" fuldokolt a nép s panasszal teltek az utcák, jajjal é« panasszal. „Mért így?" kérded te is, s a szót, az igazat ki tudja? A telő-fogyó hold talán. Ő régen megtanulta: ki miben vét, bűnhődik abban, ki miben vét, bűnhődik abban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom