Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - Kelecsényi Gábor: A könyves Todoreszku

TÖRTÉNELEM fiúval, aki bélyegeket gyűjtött. Megtörtént első találkozása a gyűjtés szenvedélyével. A gyűjtőszenvedély felébredése 1879. november 30-án kelt levelében felsorolta nagynénjének, hogy mit szeretne Szent Miklóstól kapni. Ezek között szerepel a bélyeg, de érdekes módon az első hely a könyveké. Hozzáfűzte azonban, hogy „csak a bélyegeket ki ne hadd, mert azokat nagyon szeretném kapni". December végén azután mentek a köszönő sorok: „a bélyegeknek pedig úgy örültem, hogy majd kiugrottam a bőrömbül". Egy hónap múlva újra ritka magyar bélyegeket és postai levelezőlapokat kért, azzal, hogy máig több mint 300 bélyegem van, egynéhány levelező lappal". Bélyeg? Könyv? Szülei egyik látogatásakor olyan elragadtatással szemlélt egy „régi" könyvet egy antikváriumban, hogy megvették neki. Ez a bőrkötéses biblia jegyezte el a bibliofíliával, oltotta belé egy életre a könyvek, a régi könyvek iránti rajongást. Az ajándékot haláláig kegyelettel őrizte. Az érettségi vizsgát Budapesten tette le, majd beiratkozott a jogi egyetemre, ahol 1892-ben avatták doktorrá. Ekkoriban már szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket, zsebpénze jórészt erre ment el. Mint kezdő gyűjtőknél általában lenni szokott, eleinte nem határolta be gyűjtési területét. A bélyeggyűjtők is csak idővel jutnak el a bölcs önmérséklethez. Húszesztendős korában nem kisebb célt tűzött maga elé, mint összehordani a magyar irodalom minden kincsét. Látókörének és irodalmi ismereteinek szélesedésével természetesen csakhamar rájött, hogy erre a feladatra túl kevés egyetlen emberélet. Két év múlva aztán megjelent egy érdekes könyv, amelynek segítségével ki tudta jelölni gyűjtésének irányát. Ez pedig Szabó Károly Régi magyar könyvtár című munkája volt. A magyar tudományosságban mindmáig alapvető kézikönyv 1711-ig sorolta fel mindazokat a régi műveket, amelyek magyar nyelven íródtak, vagy legalább magyar szöveg is található bennük. Feltüntette, hogy milyen gyűjtemény őriz belőlük példányt, és azt is, hogy csak régi adatokból tudunk létezéséről. Az összeállítást csakhamar két másik kötet követte. Ezek olyan idegen nyelvű művekről adtak számot, amelyek Magyarországon, illetve külföldön jelentek meg magyar szerzőktől. íme, a pontosan körülhatárolt gyűjtőterület: keresni a régi magyar könyvtár ritka vagy ismeretlen példányait, illetőleg felkutatni a Szabó Károly által sem ismert műveket. Todoreszku erre tette fel az életét, noha ezt a „leszűkítést" eleinte megalkuvásnak érezte. Kezdetben könnyen gyűltek a könyvek, de azután egyre több és több utánjárásra lett szükség. A magyar könyvgyűjtés, bibliofília sorsa is hányatott történelmünket tükrözi. A török sújtotta századokban nemcsak az emberélet pusztult bőven, hanem a műemlék meg a könyv is. De olykor a későbbi századok sem bizonyultak kíméletesebbnek. A szabadságharc során, például, Árva Bethlen Katának a nagyenyedi kollégiumba került híres magyar könyvtárát részben az erdélyi szászok szórták szét, részben a románok hajigálták ki az ablakon, hogy az udvar sarában legyen valami a talpuk alatt. Ezeknek a könyveknek egy része unikum, tehát egyetlen létező példány volt. Csak hírük maradt fenn, mert annak idején Bod Péter gondosan lajstromozta Bethlen Kata könyveit. És mennyi régi könyvünkről csak hasonló hivatkozásokból tudunk! Nagy szenzációt jelent tudományos életünkben, ha nagy ritkán felbukkan egy ilyen példány. Ma már többnyire külföldi könyvtárakban, magyar kutatók szívós utánjárásának és szerencséjének köszönhetően. Nagyjából ezen az úton haladt Todoreszku is. Amennyire megkönnyítette dolgát Szabó Károly bibliográfiája, annyira meg is nehezítette. A Régi magyar könyvtárból ugyanis mások is kaptak indíttatást. Fel nem derített forrásokat kellett tehát becserkésznie. E célból sokat járt külföldön, bár ezek az utazásai hozzájárultak látókörének, műveltségének bővüléséhez is. Joghallgató korában huzamosabb időt töltött Párizsban, s azután is csaknem minden évben hosszabb utazást tett. London, Lisszabon, Bordeaux, San Marino, Velence, Genova: ezekből a városokból küldött képeslapjai ránk maradtak. De eljutott Afrikába is. A német mellé elsajátította a francia és az angol nyelvet — e három nyelv ismerete nélkül nehezen tudott volna tájékozódni a bibliofília szakirodalmában. Állandóan összeköttetésben állott müncheni, londoni, firenzei és más külföldi antikvárius cégekkel, de idehaza is járták az országot megbízottai. Ezeket, úgy látszik, egy addig még fel nem derített vadászterület, a levéltárak felkeresésére biztatta. Gyűjteményének vékonyka, egyetlen vagy csak néhány lapból álló darabjain, továbbá naptárain levéltári eredetet sejtetnek a kézírásos jelölések. Szerteágazó üzlethálózatot épített ki, amelynek kézben tartása nem lehetett könnyű. A módszer velejárója az is, hogy ugyanabból a műből több helyről is szállítottak példányt. Jól jöttek ezek csere céljára vagy hiányos, töredékes darabok teljessé tételére. Ez a könyvgyűjtés előnye a bélyeggyűjtéssel szemben. „Úgy találtam rá, hogy disznó marcangolta egy ólban" Többnyire régóta elhánytan porosodó könyvek kerültek Todoreszkuhoz. „Úgy találtam rá, hogy disznó marcangolta egy ólban'' — írta a múlt század egyik jeles könyvgyűjtője az egyik legrégebbi magyar nyelvű ritka könyvről. Todoreszkunak is bőven akadt dolga ilyen példányokkal. Ha szükség volt rá, legelőször is szétszedte lapokra, és megmosta a hosszú hányódásban elrongyolódott könyvet. A szokásos klórral való tisztítás egyszerűbb és gyorsabb lett volna, de ő megtanulta, hogy ez a kezelési mód előbb-utóbb a papír szétmállásához vezet. Kitartott tehát a hosszadalmasabb, vízzel történő megoldás mellett. Utána következett az enyvezés, a fellazult papírrostok vegyszerrel való tömítése a rugalmasság visszanyerésére. Az így szerzett sikerélmény többet jelentett elvonultságot amúgy is kedvelő egyéniségének, mintha társadalmi kötelezettségek untatták volna éjszakákon át. A megtisztított lapokkal a hiányokat, csonkulásokat egészítette ki. Hajdanában ezt egyszerűen kézírással végezték, később nyomdai szedéssel, de természetesen elütő, modern betűtípusokkal. Todoreszku azonban igyekezett valamilyen gyűjteményben fényképfelvételt csináltatni és levéltárakban talált régi üres papírokra másolatot készíttetni a hiányzó lapokról. (E sorok írója még ismert olyan régi múzeumi fényképészt, aki saját kezűleg tudta a fényérzékeny réteget a papírra felrakni.) Csonkult lap esetén arra is ügyelt, hogy csak a kiegészítés történjék ilyen eljárással. Hol találhat a másolathoz szükséges eredetit? Ebben is segítette Szabó Károly, aki rengeteg gyűjteményt átvizsgált. Az ő bibliográfiája alapján nemegyszer Marosvásárhelyről, Kolozsvárról vagy Pozsonyból kölcsönzött könyveket. A „protéziseket", természetesen, nem maga készítette. Elsőrangú külföldi restaurátorokkal dolgoztatott, és nem bánta, ha akár egy évig is kellett várakoznia a munka elkészültére. Olyan megtévesztésig hű másolatokat kapott, amelyek még ma is elbizonytalanítják a szakembereket az eredetiség kérdésében. Napjainkban nem is tartjuk követendő példának ezt az akkoriban élenjáró módszert. így újjászületett könyveit azután igyekezett megfelelő köntösbe öltöztetni. Ezüstveret, bársony, zománcdíszítés, bőr vagy festett hártya burkolta könyveit, dús aranyozással, hogy értékükhöz illő kötésben sorakozzanak szekrényeiben. Százával adott ilyen jellegű megbízatást, hozzájárulva ezzel a gyári tömegmunka alacsony színvonalára süllyedt, hajdan jelentős magyar könyvkötészet felvirágoztatásához. Ebbeli törekvését ma is helyeselhetjük. Természetesen nagyobb értéket képvisel a korabeli kötés, de nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy századokon keresztül a tulajdonos köttetésére várva kerültek ki a nyomdákból a könyvek. Egyes latin országokban máig él ez a szokás. így peregtek gyűjtőmunkájának csendes, magába fordult évtizedei. Szakmai körökben egyre jobban felfigyeltek sikeres gyűjtőmunkájára, s igyekeztek bevonni a közéletbe, de ő minden ilyen próbálkozásnak ellenállt. 1910-ben elvesztette atyját, majd 1915-32