Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - Fényi András: Hetvenöt esztendős a Fővárosi Pedagógiai Intézet

nens többi városa között. Míg ugyanis a közigazgatás összes költségeiből a közoktatásügyi költségekre a főváros háztartásában a világháború kitörése előtti években 23,1 százalék esett, addig Lipcsében 16,8, Bécsben 14,1, Berlinben 9,8, Münchenben 9,3, Párizsban csak 8 százalék." A költségvetési számokat tettekre átváltó Bárczy István polgármester 1909-ben megkezdett nagyarányú iskolaépítési programmja során, három ütemben — 1912 teléig — 55 kitűnően fölszerelt iskolát emeltetett, köztük a már említett Mária Terézia — ma: Horváth Mihály — téri, elemit és óvodát befogadó épületet. Lenyűgöző az az igényesség, körültekintés és lendület, amely áthatotta ezt a programot. Ám a nagy polgármester azt is látta és hangoztatta, hogy mit sem ér a legmodernebb épület, a legkedvezőbb működési feltételrendszer, ha hiányzik a hivatástudattól áthatott és legkorszerűbben fölkészült pedagógus, aki nemcsak tanítani tud, hanem a főváros életében is otthonos. S minthogy a tanügyi kormányzat nem engedélyezte az érettségire épített tanítóképzés megszervezését, más megoldást kellett keresni. A tervkészítő és kivitelező Weszely Ödön volt, aki tanulmányi felügyelőként dolgozott a középoktatásügyi osztályon, s aki korábban minden iskolatípusban tanított Budapesten, így kellő gyakorlati tapasztalattal rendelkezett. Ezt külföldi tanulmányútjaival gazdagította. Tervet dolgozott ki, mely szerint a képzőből kikerült tanítók sokoldalú gyakorlati és elméleti felkészítését a főváros iskoláiban való munkára, valamint a már régebben dolgozó tanítók, tanárok tudásának felfrissítését, gazdagítását pedagógiai szemináriumokon kell megoldani. Az előbbieknek elhelyezkedésük előtt kötelezően el kell végezniök a két féléves továbbtanulást, de ez idő alatt megfelelő ösztöndíjat kapnak. A fölkészítő tanfolyam során rendszeresen részt vesznek az iskolai foglalkozásokon, maguk is tanítanak, emellett pedagógiai, pszichológiai és különféle szaktárgyi előadásokat hallgatnak. A tudatosan választott „szeminárium" elnevezéssel a képzés cselekedtető jellegét óhajtotta hangsúlyozni Weszely Ödön. Hónapokig tartó előkészítő munkája után, az ő vezetésével nyílt meg 1912. február elsején a Fővárosi Pedagógiai Szeminárium. Ennek szerves tartozéka volt a gyakorlóiskola (később az óvoda, a hatvanas évek elejétől pedig a gimnázium is), továbbá a pedagógiai, a lélektani, a fizikai laboratórium, a pedagógiai múzeum és az egyre gyarapodó könyvtár. Ebben a szerkezeti felépítésben Európa egyedülálló oktatási intézményének minősült. A megnyitó nem mindennapi figyelmet keltett, amint erről a Népszava 1912. február 2-i számában is olvashatunk: „Négy órára már meglepő nagy számban gyűltek össze az érdeklődők, úgy, hogy a nagyterem megtelt, és kint a folyosón szorongtak azok, akik nem tudtak bejutni. A nagy érdeklődést a vezetőség azzal viszonozta, hogy párhuzamos megnyitást tartott, vagyis a harmadik emeleti nagyteremben tartott előadásokat megismételték a második emeleti kisebb teremben." Bárczy István emelkedett hangú, szinte minden szavával ma is helytálló beszédben fejtette ki, milyen jelentősnek tartja a fővárosi pedagógusok intézményes továbbképzését, és tömören ismertette, milyen változatos módon óhajtja ezt szolgálni a szeminárium. „Oly tudományos és pedagógiai légkört akarunk itt teremteni, amelyben mélyreható munka folyik a fővárosi környezetnek, a fővárosi gyermeknek, a főváros e sajátos viszonyai között működő iskolák nevelő feladatának tanulmányozása és problémáinak helyes megoldása érdekében... A főváros tanítóságának nagy, országos hivatása van a közműveltség terjesztésében. Ezt a hivatást a főváros tanítósága csak úgy tudja betölteni, ha valóban képes követni azt, ami becseset a tudomány, a művészet és általában a nemzet szellemi élete termel." Teljes lendülettel indult meg a munka: 60 kezdő tanítót vettek föl, a legkülönfélébb tanfolyamokra pedig 1029-en iratkoztak be. Es micsoda előadókat hallgathattak a megjelentek; a legjelentősebb tudósok és szakemberek irányították pedagógiai és szakmai művelődésüket. Az 1913-ban kiadott helyi tantervvel az elemi iskolák tanítói az életre nevelő programot is megkapták, amely sok vonatkozásában ma is például szolgálhat. Az ígéretes kezdetet az első világháború idején akadozó, de a lehetőségekhez mérten tartalmas folytatás követte. A Tanácsköztársaság hónapjaiban pedig a szeminárium valóságos központja lett a tanügy forradalmasításának. Gyorsan pergetve a következő évtizedek históriáját — a két világháború közötti időszakban a gyakorlóiskola és -óvoda volt a fő tevékenységi terület. Mindennapos munkájuk, nyilvános bemutató tanításaik révén országos tekintélyre tettek szert olyan pedagógusok, mint — csak kettőt említve — az egész pályáját itt befutó legendás hírű Oldal Anna vagy a tanítónak, tudósnak és közéleti embernek egyaránt kiváló dr. Stolmár László, aki a negyvenes években az intézetet is igazgatta. A felszabadulással a szüntelen változások időszaka köszöntött be az intézmény életébe. Noha gyakorta cserélődött neve, módosult feladatrendszere, működési területe, valamint a pedagógusok számára közvetített tartalom, de mindvégig az intézményes, szervezett továbbképzés központja maradt, és mindinkább az ma is. Volt szürke korszaka — de még ez is sok értéket hordozott — az ötvenes években, és volt gyönyörűen fölívelő időszaka, az 1956-ot követő konszolidáció éveiben, amikor ismét — nem kényszerűségből, hanem jószántukból — pedagógusok ezrei látogatták az intézetet, a legkiválóbb előadók szavából merítve a tudást és ihletet mindennapi munkájukhoz. A felszabadulást követően felsőoktatási jelleggel működött az intézmény. Ennek vetett véget az a döntés, mely 1962-ben, létrejöttének 50. évfordulóján megszüntette a Fővárosi Pedagógiai Szemináriumot. Ám ez az igaztalan döntés azzal a szerencsés fordulattal járt, hogy a következő évben — az oktatási osztály keretében létesített csoportként — egy régi óhaj megvalósulásának, a szakfelügyelet és a továbbképzés egybefogásának lehettek tanúi az intézet dolgozói. Ez az egység idők múltával mindinkább hatékony formája lett az iskolai munkának, valamint az oktatásügy fővárosi, sőt, országos fejlesztésének. A két területet egybeölelő munka különösen lendületesen bontakozott ki 1972-től, amikor a rendeltetését és tevékenységét sokkal inkább kifejező Fővárosi Pedagógiai Intézet nevet vette föl. Az azóta eltelt tizenöt esztendő során az intézmény sok eredményt ért el. Hadd emeljünk ki ezek közül néhányat: hatékonyan segített előkészíteni az új oktatási törvényt és annak végrehajtási utasításait. Az eredménylistán ott szerepel a szakfelügyelet tanácsadó jellegének egyre következetesebb érvényesítése, a nevelőtestületek önállóságának támogatása, a szakmai és kerületi munkaközösségek fejlesztése, a gondosan megszervezett tanfolyamok egész sora, amelyekben az irányított önképzés uralkodik. Emeljük még ki az oktatástechnikai eszközök egyre következetesebb alkalmazását, és mint a korral való lépéstartás egyik figyelemre méltó jelét, a számítógépek iskolai felhasználásának sokoldalú támogatását. Érdemes mindehhez hozzáfűzni az intézmény egyre bővülő kiadói tevékenységét, valamint az immár XXIII. évfolyamában járó Budapesti Nevelő megjelentetését. Az intézet továbbképzési tevékenységében jelentősen támaszkodik az 1960-as évek elején megszervezett, 12 évfolyamos Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium munkájára. r Érdemes azt is megjegyeznünk, hogy az intézet ugyancsak tanulságos példával szolgálhatott — kísérleteivel, megoldásaival és esetleges kudarcaival együtt — a sorra megalakult megyei pedagógiai intézeteknek is. Noha még csak 75 éves az intézmény, mégis történelmi léptékkel mérhetjük a munkásságát. Nélküle még több gonddal küszködne a főváros közoktatásának ügye, amelynek irányítói minden lehetőt igyekeznek megtenni — a többi közt az egyre lendületesebb iskolaépítéssel, a kellő létszámú és fölkészültségú pedagógusok képzésének szüntelen követelésével és segítésével —, hogy a fővárosi gyermekek és fiatalok iskolai nevelése és képzése olyan hatékony legyen, ahogy azt a század elején Bárczy István és munkatársai elképzelték. E sorok írója is sokat köszönhet az intézetnek: éveken át hallgatott ott kitűnő előadásokat, majd a Fazekas vezető tanáraként bemutató tanításokkal, viták vezetésével igyekezett szívvel-lélekkel együtt tanulni a budapesti nevelőkkel. Mostanság is gyakorta megfordul a sok-sok kiváló kolléga emlékét idéző falak között, és mindig jóleső érzéssel látja, tapasztalja azt a nyüzsgést, mozgást, amely az egyre szűkebbnek bizonyuló épületet betölti; ahogy elvegyülnek a kisgyerekekkel és a nagyobb diákokkal a fiatalabb meg idősebb pedagógusok, akik idejárnak tanulni, tapasztalatot cserélni, hogy napról napra jobban megállják helyüket az iskolában. íme, az intézet, melyet annyit dobált az idők hulláma, de amely sohasem süllyedt el, hanem hagyományaiból erőt merítve, a kor parancsaira figyelve — megfontoltan, bizton halad előre. FÉNYI ANDRÁS 17