Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - Seregi László: Nem keserű pirulák

NAGY MÚLTÚ GYÁRAK NEM KESERŰ PIRULÁK Álmos reggelen, ha az ember már a második csésze kávéját is felhörpintette éhgyomorra, legjobban teszi, ha őszintén beszél: — Úgy hallottam, baj van a hazai gyógyszeriparral. A rossz nyelvek azt is tudni vélik, csupán idő kérdése, mikor csúszik vissza a Jutottak még" kategóriába — mondom dr. Fekete Györgynek, a Kőbányai Gyógyszerárugyár tudományos vezérigazgató-helyettesének, aki visszakérdez. — Hát ezt a badarságot meg hol hallotta? Nem áll érdekemben a ködösítés, vonakodás nélkül elárulom hát, hogy egy vállalati kiadványban olvastam: egy gyógyszergyár tekintélyét az határozza meg, hogy kutatói hány eredeti termékkel képesek előrukkolni. Nos, ha ezt a megállapítást elfogadjuk, akkor alighanem eléggé befelhősödhetett az ég a Gyömrői úti cég felett. Az utóbbi öt évben ugyanis összesen négy originális készítménnyel jelent meg a nemzetközi piacon. A tudományos vezérigazgató-helyettes kiszól a titkárságára, hozzanak be egy másik vállalati anyagot, annak alapján magam is beláthatom, hogy tévedtem, a velük kapcsolatos híresztelések nem fedik a valóságot. Addig is beszélgetünk. Például arról, hogyan kötelezte el magát a gyógyszeripar mellett. Nem nagy történet, mégsem érdektelen. Adva van egy kisfiú, akinek feltett szándéka, hogy gyermekorvos lesz. Családjában ugyan nincs gyermekorvos, de jár hozzájuk egy igazi „doktor bácsi", akinek okvetlenül a nyomdokain szeretne járni. Be is iratkozik az egyetemre, szépen halad a tanulmányaival, úgy látszik, semmi és senki nem térítheti el a maga választotta útról. Mígnem, bekerülvén a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Élettani, majd Gyógyszerészeti Intézetébe, rá nem ébred, hogy valami mégsem stimmelhet a pályaválasztásával. Rádöbben, jobban izgatja mindenféle gyermekbeteg vgnél az a kérdés, hogyan születik agyógyszer, egyáltalán, mitől gyógyszer a gyógyszer. És mi az oka annak, hogy az egyik vegyületkombináció meggyógyítja az ember baját, a másik meg nem? És ekkor már könnyű a döntés... Ennek több mint harminc éve... Továbbra is a nemzetközi élmezőnyben Egy szemüveges férfi leteszi elénk a várva várt anyagot. Ebből hamarosan megtudom, hogy csakugyan nem eszik olyan forrón a kását; a magyar gyógyszeriparnak nincs különösebb oka a szégyenkezésre. A világ egyik legtekintélyesebb szakorgánuma, a Pharmaprojects nemrégiben felmérte, melyek az iparág legversenyképesebb nemzetei, vállalataik hol, hányadik helyen találhatók a nemzetközi egybevetésekben, ha afelől közelítünk a kérdéshez, hogy adott időszakon belül mennyi originális készítményt sikerült előállítanunk, így nézve a fejleményeket, a harmadik helyen ötlik szemünkbe a Hungary szó, s ez — mi tagadás — megdobogtatja á szívünket. Mostanában nem sok ágazatunk büszkélkedhet hasonló nemzetközi besorolással. — És tudja, mi a legszomorúbb? Az, hogy jóval előrébb is végezhettünk volna, ha kutatásra és műszaki fejlesztésre nem többet, de legalább annyit költhettünk volna, mint a nagy átlag. De hát, sajnos, mi még attól is messze vagyunk — sóhajt a tudományos vezérigazgató-helyettes. A nagy átlaghoz tartozók árbevételüknek 12-20 százalékát fordítják e célra, az igazán nagyok pedig — gyakorta előfordul — akár ennek a kétszeresét is rászánják. Ezzel szemben, példának okáért, a Richter Gedeon gyógyszergyár kénytelen beérni a hatszázalékos hányaddal. — Miért nem lehet ennél több? — kérdezhetnénk, de nincs értelme. Olyan időket élünk, amikor már nem kell bátorság a legkínosabb kérdések feltételéhez sem. Alighanem elérkezett a megválaszolhatatlan kérdések kora. — A mi kilátásaink sem túl fényesek — bólint dr. Fekete, arra célozva, hogy K + F ráfordításaik java részét a költségvetés, ellentétben korábbi gyakorlatával, már nem téríti vissza. A nyereségük meg, persze, véges. Amennyit lehetett, annyit elvettek belőle, de a tartalékaik, úgy tűnik, kiapadtak. Amikből nem az következik, hogy a Richter Gedeon feladta volna, hogy a világ legjobbjai közé tartozzon. Hogy mennyire távol áll tőlük ez a szándék, abból is kiviláglik, hogy a közelmúltban belevágtak egy hatalmas beruházási programba. Honnan vették az ehhez szükséges tőkét? Mi sem természetesebb, nekiszegeztem ezt a kérdést Kolgyáry Attila mellének is. A vállalat beruházási főosztályának vezetője elmondta, hogy a pénz jobbára három forrásból származik: saját zsebből, az államtól és a Világbanktól. A VII. ötéves tervciklusban ötmilliárd forintnyi vállalati összeggel számolnak, amit már csak azért is illett leírni, mert ez is helyzetük szilárdságát mutatja. Nem véletlen, hogy a Világbank minden különösebb procedúra nélkül megszavazta számukra a fejlődésükhöz olyannyira fontos hitelt. Mire fordítják a pénzt? Kolgyáry Attila sorolja az egyes létesítményeket, kérve, ezúttal tekintsünk el a technológiai összefüggések ismertetésétől. A lényeg a tekintélyes lista. Dorogon — a Chinoinnal és az Egis-szel közösen — megépítik a hírhedt hulladékégetőt; bővítik az injekcióüzemüket, mikrobiológiai kutatólabort és hozzákapcsolódóan egy kísérleti üzemet hoznak tető alá Budapesten; két magasraktárat alakítanak ki, és sok egyéb munka előkészületei is megkezdődtek. Mikor lesznek kész a fontosabbakkal? Pontos dátumot még nem mondhatnak, s ez nem az ő hibájuk, állítják a beruházók. Hiszen mifelénk nem elég a pénz ahhoz, hogy diktálhasson az ember. Már csak azért sem, mert időközben nem várt kellemetlenségek is közbejöttek. Például leértékelték a forintot, nem is egyszer, aminek egyenes következményeként csak a visszafizetési kötelezettségek évente 350 millió forinttal nőttek. Arról nem beszélve, rögtön azután, hogy aláírták kivitelezőikkel a szerződéseket, szabadáras kategóriába került az építés-szerelés. Aminek szintúgy nem örültek különösebben. — Nem mintha akkor visszaléptünk volna az ügylettől — mondja Kolgyáry Attila, aki nem titkolja: szerinte nem ahhoz kell bátorság, hogy valaki, még ebben a kétségkívül nehéz gazdasági helyzetben is beruházzon; sokkal inkább ahhoz, hogy ezt ne tegye meg, hogy ezt elmulassza! Mert, folytatja, napjaink divattaktikája — amely, 10