Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Buza Péter: Egy fénykép regénye

data. Azt az időt idézi fel az önéletírás szerzője, amikor 1860. évi elfogatása után majd fél évvel közlik vele a lesújtó ítéletet: „...Mikor ez végbement... a zárbiztos lakába vezetett, hogy szíverősítővel vendégeljen meg; itt véletlenül a tükörre estek szemeim, s akkor vettem csak észre, hogy ez idő alatt megőszültem..." Végül is: neki kellett a legjobban tudnia! Bizonyára deresedhetett már korábban is, és a körözvény ezt a tényt értékelte túl jelzőjében. Vagy egy jóindulatú hivatalnok ügyeskedett. Amikor azonban a felvétel készült, Táncsics még nem volt ősz. Lehetett barna vagy fekete, haja, szakálla, bajsza. De lehetett-e rajta ilyen „felöltöny", mint amilyen a képen látható? Minden festmény, rajz zsinóros szürke atillában ábrázolja. Védegyleti posztóból készült kabátban, amelyet hősünk le nem vett volna soha, ha nyilvános szereplésre készült, hát még ha magát fotografáltatni indult! Újra az Életpályámra hivatkozom. 1846-ban Párizsban is megfordult Táncsics. Kalauza, egy bizonyos Báthory nevű férfi, látván ruhája kopottságát, ingyen ajánlott számára másikat szép holmikkal teli raktárából. „Megköszönve ajánlatát, azt nem fogadtam el; védegyleti silány attilámat (sic!) többre becsültem." Ilyen karakterű kabátot visel egyébként 1876-ban készült és ez ideig egyetlen hiteles portréfotográfiáján is. Táncsics 1846-ban Párizsban időzött. Ahol a niepcetípiát éppen feltalálták. Hátha engedett egy gyenge pillanatában valaki ösztönzésének! És még át is öltözött... Ki tudhatná bizonyosan, hogy nem így történt? Mert ha ez a felvétel — feltéve, hogy modellje Táncsics volt — nem 1846-ban született, 1850-ben már aligha készülhetett. Ezekben az években, egészen 1857-ig, bujkált a titkos rejtekhelyen: teljesen valószínűtlen, hogy inkognitóját ilyen okból feladta volna, hasonlóképpen kizárható, hogy gyakorlatilag szállíthatatlan felszerelésével egy korabeli dagerrotipista felkereste volna... És mit mond az antropológus? Akinek még szava lehet ebben a kérdésben, eldöntendő, az esetleges azonosság vagy a modell feltételezhető életkorával kapcsolatos kérdéseket. Kiszely Istvánt hívtam segítségül: — Harmincöt és negyven közötti férfi. Közelebb a harmincöthöz. Sőt! Lehet harminc és harmincöt közötti is. Viszont a járomívek, a szemöldök, az orr... teljesen azonosak... A mélyen ülő, égő szemek is. Cromagnoni típus. Ennek van egyébként egy glacilis alaptípusa: az alpi. Ha egymástól függetlenül mutatnák nekem ezt a két fotográfiát, mindkettőre azt mondanám, hogy akit ábrázol, ebbe az altípusba sorolható. Rendkívül sok az embertani hasonlóság. Tipológiailag rejtélyes azonosságot látok a két férfi között, de az ambrotípia modellje — azt kell mondjam, hogy sajnos — nem lehet negyvenöt-ötven éves. Még negyven is csak fenntartásokkal... 5És a képek sorsa? Még nehezebb tisztába tenni a részleteket. A „Táncsics-portré" három kísérőképéből kettőt ugyanolyan, gyári munkának minősülő, legkorábban az 1860-as években készült és eredetileg papírfotográfiák befoglalására szolgáló keretben helyeztek el, mint ezt a kérdőjelekkel teleaggatottat. Emlékeznek bizonyára: az évek óta halott Szegedy Béla együtt vette meg mind a négyet egy olyan hagyatékból, amely valami módon a Zichy névhez kapcsolódik. A négy kép közül egynek a hátlapján és belső fémkeretén tulajdonosként Kallós Oszkár nevét tüntette fel valaki. Nagy valószínűséggel maga Kallós Oszkár. Leszármazottainak köszönhetően átnézhettem a hajdani császári és királyi fényképész hagyatékát. Elő is került egy olyan iratjegyzék, amely a fotográfus egy kiállításra átadott anyagából készült valamikor századunk tízes éveiben, és amelyen az első tétel nagy valószínűséggel azonosítható a mi képünkkel. A jegyzék összeállítója ugyanis ugyanazt a műhelyt jelöli meg, amely — tudjuk — nem létezett. Tehát hibájának konzekvens volta leplezi le a kép és a jegyzék feliratozóját. De a jegyzék még nem tud róla, hogy ez a férfi Táncsics lenne. Csak ennyit: „Daguerretip (sic!) 1846, mellkép. Készült Koller professzor és Borsos műtermében". Ebből az a következtetés adódna, hogy a Táncsics személyére utaló felirat e kiállítást követően került rá a tárgyra. Ha csak nem volt valahol belül a képen olyan feljegyzés, amely mára elveszett, és amelyet a Kallós utáni tulajdonos fedezett fel, és aztán a külső kereten megismételt. Végképp megmagyarázhatatlan viszont a következő rejtvény: az egyazon kéz keretezte négy képből miért csak egyen van rajta Kallós Oszkár tulajdonbélyegzője, különösen, ha azokat Szegedy Béla nem Kallóstól vásárolta? Mikor volt az az egy a fotográfusé, és hogyan került aztán újra együvé a kollekció más utat járó, többi darabjával? Amúgy a négy kép közös tulajdonosa lehetett olyan személy, aki kapcsolatban állt a Zichy családdal, vagy éppen tagja volt a jeles famíliának. Először is ez egyik ősfotó, felirata szerint, Zichy Antóniát — Batthyány Lajosnét — ábrázolja. Másrészt Batthyány Lajos leányát egy Beniczky Gábor nevű arisztokrata vette feleségül, akinek távoli rokona lehetett az ősfotográfus: Beniczky Lajos. Ő viszont Barabás Miklósnak volt testi-lelki jó barátja. Műhelye 1845-től Bécsben, az ötvenes években pedig a Harmincad utcában működött. O lehetett talán a dagerrotipista, aki megörökítette Zichy Antóniát és Barabást, az utóbbi pedig lefényképezte — esetleg a fotográfust a negyedik kép ismeretlen modellje — Beniczkyt. Táncsics is belekerülhetett a kollekcióba. Barabás készítette el a portréját, s hősünk, éppen nagy nyugat-európai útja idején, kapcsolatban állt a Zichy családdal. Hát eddig tart az előnyomozás históriája. Hogy következik-e a folytatás? Ezt sem lehet kizárni... BUZA PÉTER A rejtélyes kép hátlapja a különös feliratokkal GADANYI GYÖRGY reprodukciói 40