Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Megay László: 04... 04... 04...

SZÁZ ÉVE 04... 04... 04... A Budapesti Mentőszervezet Markó utcai épületének bejáratánál díszes bronzharang függ. Felirata szerint a Slezák-féle öntödében készült 1877-ben. Május 10-e reggelén illő volna megkondítani a kisharangot, akkor alakult meg ugyanis, száz esztendővel ezelőtt, a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület. Az épület külseje a múlt század utolsó harmadát idézi — bent mostanában fejeződik be az átépítés, melynek elvégzése után, hivatásukhoz méltó körülmények közé kerülnek az ott dolgozók. Nem nehéz felderíteni a száz év történetét ebben a házban. Ez idő alatt tárgyi emlékekből, dokumentumokból összegyűlt egy állandó kiállításra való, melyet dr. Felkai Tamás múzeumvezető főorvos gondoz. Hivatástudatból és kissé pihenésül — a főorvos úr ugyanis harminc esztendeig a rohamkocsi-szolgálat vezetője volt. E rövid visszapillantás megírásakor főleg az ő ismereteire támaszkodtam. Bár az orvoslás története — így a mentésé is — az ókori Keleten, a régi Kínában vagy másutt is föllelheti tudománya kezdeteit, mi nem ott kerestünk előzményeket és mai tanulságokat. Legfeljebb az 1859-es solferinói csatára gondolunk, mely nem csupán az akkori Európa hatalmi viszonyain változtatott, hanem azon a szemléleten is, mely szerint a háborúk, elemi csapások áldozatain vajmi kevéssé lehet segíteni. A csata nagy és részben elkerülhető veszteségeinek hatására született az 1864-ben aláírt Első Genfi Konvenció, és alakultak meg később a sebesülteket és betegeket ellátó, különféle szervezetek, a nemzeti vöröskeresztes egyesületek elődei. Ezekben született meg az elsősegélynyújtás akkor inkább még mestersége, mint tudománya. Ebben az időben legtöbbre az angolok vitték. A Johannita Rend 1878-ban létesítette az első polgári mentőállomásokat, és három év múltán munkájuk már nemzetközi elismerést váltott ki a londoni higiénikus-kongresszuson, ahol bemutatókat tartottak. A nevezetes tanácskozáson részt vett az Ausztráliából érkezett báró Mundy, a Máltai Lovagrend orvosgenerálisa — legendás alak volt, a párizsi kommün alatt léghajón mentette a sebesülteket —, aki Bécsbe hazatérve hozzálátott egy korszerű mentőintézet szervezéséhez. Az ő tapasztalatainak segítségével aztán a monarchia területén és azon kívül több mentőegyesület alakult. A budapesti szervezés érdeme Kresz Gézáé. Ő apjától örökölte a hivatást, aki az utolsó pesti borbély-seborvos céhmester volt, mielőtt orvostudori képesítést szerzett volna. A fia is tapasztalt szervező. Nevéhez fűződik a fővárosi tej- és anyatejellátás, az élelmiszer-ellenőrzés, oltóanyag-készítés és a Fertőtlenítő Intézet létrehozása. A kezdeményezők közé tartozik Flór Ferenc is, aki a járványügyben koleraorvosként szerzett tapasztalatokat; 1848-ban pedig mint a honvédsereg egészségügyi főnöke szervezőként tűnt ki, később az 1876-os egészségügyi kerettörvény egyik megalkotója volt. (Az utóbbi kötelezte a városokat mentőegyesület létesítésére.) Kresz Géza a szervezés idején, angol mintára, jól képzett laikusokra bízta volna a mentést, de ez a terve az orvosok ellenkezése miatt megbukott. Ki tudja, meddig tartanak az előkészületek, ha 1886-ban meg nem alakul Temesvárott az első magyar önkéntes mentőegyesület. Ezt már nem tűrhették a sokáig tétlenkedő pesti polgárok és városi hatóságok. 1887. május 10-én a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület is megalakulhatott. A városi tanács azonban a főváros nevét csak topográfiai értelemben engedte használni. Az elnevezésben az önkéntes jelzőt hangsúlyozta, annál is inkább, mivel az egyesületet közadakozásból tartották fenn. Első állomása hatévi előkészítő munka után egy bazárhelyiségben kezdte meg tevékenységét. Már az alapítás évében kötelezővé tették az orvosegyetemen az elsősegélynyújtás oktatását. A Markó utcai székház az alapítástól számított harmadik évben épült, de mai, végleges formája csak tíz esztendővel később készült el. Az első mentősök orvosok és medikusok voltak, a névsorban olyan neveket találunk, mint Korányi Frigyesé vagy Nékám Lajosé. Az alapító, pártoló és működő tagok minden buzgalma ellenére, az intézmény állandóan pénzzavarral küszködött. 1901-ben elhunyt az alapító, Kresz Géza; utóda Kovách Aladár lett, ő már valóban az új század embere. Megújítja a képzést, tankönyveket ír, és a kontinensen ő állít először szolgálatba mentőgépkocsit. Megnyeri az ügynek a budapesti házmestereket is. Elsősegélynyújtó tanfolyamokat szervez számukra, és részben rájuk bízza az adományok gyűjtését. (Az utolsó gyűjtés 1948-ban volt, a bevételből gépkocsikat vásároltak.) A századforduló után szükségesnek látszik az országos mentőszolgálat létrehozása. Tűzvészek — mint a Párizsi Nagyáruház égése vagy az ököritói tragédia — sürgetik a megoldást, de közbejön az első világháború. Végül is csak 1926-ban alakul meg a Városok és Vármegyék Országos Mentő Egyesülete. Ez a hálózat már valóban korszerű. A szolgálatot teljes egészében gépkocsik látják el, melyek mozgó poliklinikaként működnek. A budapesti egyesület azonban túlságosan népszerű ahhoz, hogy az országos szervezetbe olvaszthatnák — tudományos eredményei is vitathatatlanok. Az intézmény értekezletein elektromos balesetekkel, a helyszíni vérpótlás kérdéseivel és a szállítási sokk következményeivel egyaránt foglalkoznak. Hamarosan megkezdődik a történelem legpusztítóbb háborúja. A legfontosabb feladat a légoltalom — az egyesület e szolgálat része lesz. Parancsnoka katonaorvos, dr. Orovecz Béla, aki hivatalában nemcsak sebesülteket ápol, üldözötteket is ment. Többek közt ennek köszönhető, hogy a felszabadulás után is hivatalban marad, és egyik előkészítője lesz a mentőszolgálat államosításának és országos szervezetté való egyesítésének. A Budapesti Önkéntes Mentő Egyesületből, a Városok és Vármegyék Országos Mentő Egyesületéből és a még meglévő önálló intézményekből 1948. május 10-én megalakult az Országos Mentő Szolgálat. Az új szervezet az első időben hetvenhat állomással, százharmincnégy gépkocsival rendelkezett, jó öt év múlva százhúsz állomásán már kétszáznyolcvan gépkocsi van. Dr. Orovecz Béla azonban a munka tudományos és személyi feltételeiről is gondoskodott. Ami az utóbbit illeti, abban könnyű dolga volt. Ebben az időben ugyanis sok osztályidegennek nyilvánított hallgatót zártak ki az orvosi egyetemekről. Belőlük lettek a képzett mentőtisztek, akik közül aztán sokan, befejezve tanulmányaikat, orvosként visszatértek a szolgálathoz. Orovecz Béla volt az úgynevezett rohamszolgálat kezdeményezője is. 24