Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Müller Tibor: Nem osztogathatom kedvem szerint a pénzt

FŐVÁROSI EMBEREK Medgyessy Péter Nem osztogathatom kedvem szerint a pénzt Másodszori nekifutásra egy sűrűn teleírt naptár két időpontja közé sikerült belezsúfolni ezt a beszélgetést. Negyvenöt percet kaptam. Egy szűkebb kabinetmegbeszélés és egy protokollesemény hézagjában. Közönséges hétköznapon, amikor a miniszter szobájának kilincse ki sem hűl. Megfordultam már egy-két helyen. Nem tartozom a könnyen elfogódottá váló emberek közé. A Nádor téri palota miniszteri traktusa mégis kétségtelen hatással volt rám. A sötétbarnára pácolt, előkelő faburkolat, a faragott mennyezet, a vastag, puha vörösbársony szőnyeg templomi hangulatot áraszt. De hát, templom ez. A pénz temploma. Istentisztelet és liturgia nélkül. Nem imádják itt az aranyborjút, de nem is vágják le. Amikor pedig a „főpappal" egymással szemben leültünk a dohányzóasztal mellé, úgy éreztem, fölösleges minden tiszteletkör, bevezetés, konvenció. Jól öltözött, közvetlen, érdeklődő fiatalember nézett várakozóan rám. Medgyessy Péter, aki néhány hónapja vette át miniszteri kinevezését. — Milyen ülés esik a bársonyszékben ? — Szokatlan. És kényelmetlen. Nem éppen könnyű időszakban tiszteltek meg a feladattal. Régi pénzügyes vagyok. A múltam, csaknem két évtizedes szakmai gyakorlatom segít. — Régi pénzügyes? Szerintem olyan régi nem lehet. Hány éves? •— Negyvennégy. És húsz éve vagyok ebben a házban. — Ezek szerint közvetlenül a diploma átvétele után leigazolt? — Egy jelentéktelen, háromhónapos bankos intermezzót nem számítva. — Közgazdász? — Igen. — Es a pénz valamiféle ifjúkori szerelem? — Túlzott szerepet sohasem játszott az életemben. A véletlen, a körülmények furcsa összjátéka indított el ezen az úton. Az egyetemen még inkább az elmélet, a tudományos munka érdekelt. Politikai gazdaságtan specializációra jártam. Később a világgazdaság problémái foglalkoztattak. Az volt a szándékom, hogy a tanszéken maradok, ha hívnak. Az utolsó pillanatig úgy nézett ki, hogy kapok egy státust. És milyen a sors, közbeszólt az akkori pénzügyminiszter. Valamilyen szigorító rendelkezése nyomán nem kapta meg a tanszék ezt az állást. így én sem. — Rázta az öklét? — Hát, nem örültem. — És mihez fogott? — Az egyetemen sokan ismertek, és egy tanárom, aki nemcsak tudott rólam, hanem talán becsült is valamelyest, ajánlott a minisztériumnak. — Nem riasztotta az addig nem ismert és meglehetősen száraznak kikiáltott pénzügyi munka? — Gőzöm sem volt róla, hogy milyen is igazából ez a terület. De időm sem nagyon volt a riadozásra, mert belecsöppentem a dolgok kellős közepébe. Az 1968-as reformot készítették éppen elő. Én a közgazdasági osztályra kerültem. Amelyik a pénzügyön belül szíve-lelke, motorja volt tulajdonképpen a reformügyeknek. A minisztérium maga is nagyon fontos szerepet töltött be a változások előkészítésében. Úgyhogy mielőtt fölocsúdtam volna, magával ragadott ez a munka. Nagyon meg is szerettem. Igazi feladat volt, temérdek feltörni való, kemény dióval. Sok töprengésre, fontolgatásra egyszerűen nem volt időm. — Talán azért sem, mert itt a napi munkában is nagyon reális, tényszerű és szó szerint forintban lemérhető a feladat. — Ez igaz. De azért az elméletet sem becsülöm le. Éppen arra igyekszem munkatársaimat rávenni, hogy ne csak a napi, a pillanatnyi érdekek oldaláról közelítsenek meg egy-egy problémát. — Eltelt két évtized. És ön most igen jelentős mértékben javítja a Minisztertanács átlagéletkorát. Milyen kormányülésen Benjáminnak lenni? — Ha azt kérdezi, milyen volt a fogadtatásom mint olyan fiatalembernek, aki korát, politikai érettségét tekintve a legkisebb tapasztalattal rendelkezik, a többiek mellett csaknem zöldfülű — akkor azt kell mondanom: nagyon jó. Egyenrangú partnernek tekintettek. Pedig tudnia kell, hogy a pénzügyek hatással vannak a Minisztertanács minden tagjának a munkájára. Vagyis nem a könnyebbik oldalról, a kívülálló nagyvonalúságával ismertek el nyomban teljes értékű munka-