Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Kovács Zoltán: A tér

munkásság figyelmeztető sztrájkba lépett; követelte, hogy a koalíciós kormány mielőbb valósítsa meg a programjában megígért választójogi reformot. Követeléséről küldöttség útján emlékiratot adott át a képviselőház elnökének. Százezer munkás három óra hosszat tartó menete vonult a nagygyűlésre a városligeti Aréna előtti térre (a Dózsa György út és Ajtósi Dürer sor sarkán). 120 ezer munkás sztrájkolt. A kormány válaszul 1908 elején kidolgozta plurális választójogot tartalmazó tervezetét; e szerint a bizonyos születési, vagyoni, illetve értelmiségi fokon álló választók több szavazati joggal rendelkeztek, mint mások. A javaslatot a munkásság felháborodottan utasította vissza, végül nem is terjesztették a képviselőház elé. A nagyobb befogadóképességű szakszervezeti munkásotthonok felépítése előtt, de később is, a nagy sztrájkok idején a munkások a Városliget szélén levő vendéglők kerthelyiségeiben ütöttek tanyát. A más szakmák dolgozói által gyűjtött pénzbeli vagy élelmiszersegélyt is itt vették át, osztották szét. Segélyt csak az kaphatott, aki a tanyán naponta (esetleg kétszer is) megjelent. Nevesebb sztrájktanyák voltak: a Zöld Vadász vendéglő a Hermina (Május 1.) út 47. szám alatt, 1905. május-júliusában a 25 ezres általános vasmunkássztrájk központja, ekkor jelent meg, hazánkban egyedülálló esetként, Sztrájkértesítő című lapjuk jó néhány száma; a Barokaldi-kert (Hermina út) a villamosvasúti dolgozók 1906. évi tanyája. 1930-ban, a nagy gazdasági válság idején a munkásság ismét elfoglalta felvonulásainak addig tiltott hagyományos útvonalát, az Andrássy utat, bár ezúttal még néma tüntetésre kényszerült. A 30-as évek első két évében a Millenáris-pályán a munkástornászok látványos gyakorlatai élénkítették az ünnepséget. ,,1941 elején — olvashatjuk a Schönherz Zoltán életéről szóló könyvben — a magyar kormány ünnepélyesen átvette a 48-as zászlókat, amelyeket a magyar szabadságharcot vérbe fojtó cári hadsereg hadizsákmányaként hurcolt magával. A Szovjetunió a magyar nép iránt érzett barátsága szimbólumaként most visszaadta. Végig az útvonalon, amerre a szabadság ereklyéit hozták, hatalmas tömeg szorongott. A Hősök terét és környékét ellepték az üzemek küldöttjei. Eljöttek, hogy lássák a Szovjetunió képviselőit, a szovjet embereket és azokat a zászlókat, amelyek alatt apáik, nagyapáik harcoltak a magyar szabadságért. A Tanácsköztársaság bukása óta először hangzott fel Budapesten hivatalosan az Internacionálé." A felszabadulás után, 1945-ben, majd 1957-ben a Hősök terén rendezett gyűlés volt az ünnepségek kerete, a közbeeső években, 1952-ig ugyanitt, 1953 óta a Dózsa György úti Felvonulás téren (a Dózsa György út egy szakaszát 1950-ben szélesítették térré) a párt- és állami vezetők emelvénye előtt, kerületenként elrendezett oszlopokban vonul el a dolgozók több százezres menete. „Mint medrét vesztett folyam, olyan áradással özönlött az éneklő, vidám tömeg a Hősök-tere felé... Megrázó és felejthetetlen élmény volt. Felnőttek és gyerekek, asszonyok és férfiak, ifjak és leányok: a főváros dolgozó népe, kétkezi és szellemi munkások, mind ennek a nagy napnak lázas arcú és csillogó szemű részesei és hősei voltak" (Szabadság, 1945. május 2.). Alig egy év múlva, 1946. március 5-én alakult meg a Baloldali Blokk; a határozati javaslatot március 7-én a Hősök terén csaknem 400 ezer résztvevővel megtartott tömeggyűlés fogadta el. 1948. június 12-én ismét rendkívüli esemény színhelye a Hősök tere: tömeggyűlést tartanak az egyesülési kongresszus tiszteletére. Délután háromkor felcsendülnek a Himnusz hangjai. Százezer főnyi tömeg feszült figyelme közepette Kádár János lép a szónoki emelvényre, hogy megnyissa a gyűlést: „Elvtársak! Történelmi nap ez a mai: a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesülésének napja." 1949-ben itt tartották a Világifjúsági Találkozó zárógyűlését. Aztán jöttek az ötvenes évek. Az emlékmű főoszlopa előtt egyszerű, durván megmunkált, súlyos kőlapot helyeztek el ezzel a felirattal: ,,A hősök emlékének, akik népünk szabadságáért és a nemzeti függetlenségért áldozták életüket." Az 1956-os ellenforradalom idején alig kétszáz méterrel odébb történtek az események, „ahol is az első nap estéjén, október 23-án ledöntötték Sztálin szobrát. Fegyveres civilek kíséretében már kora este csoportok jelentek meg lángvágó berendezésekkel, csörlőkkel, tehervontatókkal; a szobrot ledöntötték és még az este folyamán a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződéséhez szállították. Ott verték szét kalapácsokkal." (Szabó László: Ez történt — részlet a cikksorozatból) Pátzay Pál Lenin-szobra csak évekkel később, 1962-ben került a helyére. Az egyik legemlékezetesebb május elseje: az 1957-es. „Azt gondolom — mondta Kádár János tíz évvel később — hogy ott az a félmillió budapesti találkozott ismét, akik 1945 elején elhatározták, hogy Budapestet felépítik... Akkor éreztem először, hogy túl vagyunk a nehezén. Őszintén szólva azt hittem, sokkal tovább fog tartani." (Gyurkó László: Arcképvázlat, történelmi háltérrel) Egy nap híján nyolcvanöt esztendővel megnyitása után, 1981-ben új díszburkolatot kapott a tér, felújították a szobrokat, a kis hidat, a közműveket, a betorkolló utakat, a kandelábereket. Most? Orosz, német, francia, angol szavakat visszhangzik a nyolcvanöt méter széles, huszonöt méter mély félkörív, érdeklődők és bámészkodók hallgatják az idegenvezetők leckemondását. A bronzkirályok befelé mosolyognak, mert bár sokféleképpen elmondható, hogy születtek, trónra kerültek, alakították vagy elszenvedték a történelmet, ők tudják, miért állnak ott. S számunkra ők a mérvadók. KOVÁCS ZOLTÁN 11