Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Müller Tibor: Május

Május Ablakom a hegyre néz. Évek óta megadóan figyelem, hogyan kúszik egyre följebb a civilizáció. Házak emelkednek, olyan csúcsos tetővel, mintha maguk is hegynek készülnének. A törpeség gőgje ez. Tudom, lakni kell. S jobb fenyvesek között, mint omladozó gyárfal mellett. Csak szorongva észlelem, hogy fogy a levegő. Itt a szobában és odakünn is. És tartok tőle, hogy az egyre terjedő csúf rozsdabarna, amely lassanként eluralkodik a lombokon, lényegi összefüggésben van a sűrűn egymás mellett pipáló kéményekkel. Leshelyemről, ha nagyon erőltetem a szemem — mert távolra még elég jól látok! —, a gyerekeket is követhetem. Ritkás a növényzet, serdül csak a későn érkezett tavaszban, kivillan közüle egy-egy élénk színű pulóver, melegítő, tarka ing. Sokan vannak. Egy egész osztály. Már harmadik hétvégén. Nem önfeledt kirándulás ez. Nemcsak passzió, gyerektüdőt tágító túra. Munka. Akció. Kampány. Erdőtakarítás, amelyre nem is nagyon kellett szervezni-erőltetni a srácokat. Hisz környékbeliek, az iskola is a hangzatos Pitypang utca nevét viseli. Ők aztán igazán tanúi voltak, csak amikor elolvadt a hó, és elillant a mindent jótékonyan leplező, fehér takaró, az embernek belesajdult a szíve a látványba. Kosz, mocsok, szemét mindenütt. A természet törvényei szerint humusszá válni akaró avarszőnyeget sebhelyesre fertőző hulladékhalom bokáig ér a sétányokon, sziklapihenőkön. Kegyetlen volt az idei tél. A természet, még az igazinak efféle szegény, városi rokona is — roppant erős. Jeges viharok, vad szelek tépázták-ritkították az ágakat, olykor ledöntve szálas törzseket is. Olvadásra jött fagy, feszítette-repesztette az évszázados sziklákat, de az elemek összefogva sem tettek annyi kárt ezen a budai dombos vidéken, mint az építkezésekről ide hordott törmelék, sandán elhagyott ócskavas, hulladék fojtogatja, ítéli lassú agóniára a tájat. Itt már alig hallik madárszó, nagy szerencse egy-egy mókust fölfedezni a lombok között. Nem vadászik róka, nem jár — hiába is tenné — élelem után nyúl, pocok, vakond. Még a sündisznók, e felelőtlen, vidám teremtések is öngyilkos fejvesztettséggel az aszfaltrajárnak elpusztulni. Azt legalább időnként mossák, seprik. Kedvetlenül fordulok el a papírtól. Miféle derűs, tavaszt köszöntő gondolatok ezek? Májusban! E legpoétikusabb hónapjában az évnek. És miféle agyonkoptatott, számtalanszor megcsócsált intelem, dörgedelem, amelyet közölni készülök? Hisz aligha van ember, írástudó, aki mint a bemagolt leckét föl ne mondaná a besulykolt tudnivalókat ökológiai egyensúlyról, természeti környezetünk kómájáról, elsivatagosodásról. De akkor meg ki az az ember, aki a vidámra sikeredett tábortűz mellett könnyedén otthagyja a sörösüvegeket? Ki az, aki a zöldben elköltött családi ebéd maradandó emlékeként egy műanyagzacskóban az utókorra bízza a megfejtést: mi lehetett a menü? Ki az, aki festékszórót használ kifejezési eszközül, hogy kibontakoztassa önmagát, képzeletgazdagságát, művészi formanyelvének szuggesztív erejét egy erdei padon? Melyik ember ez, és melyik amaz? Hogyan lehet megismerni, karon fogni, szövetkezni vele, s közösen tenni, segíteni, nagytakarítani, amíg még képesek vagyunk tisztaságot teremteni magunk körül. És ráismerni amarra, hogy lefogjuk a kezét?! Gyanítom, dr. Jekyll és Mr. Hyde esete ez. Itt állok a szószéken, hirdetem az igét, s közben félig kilóg a zsebemből egy használt papírzsebkendő. Lelépek, és kihullik a földre. Vajon, lehajolok-e érte? Ha senki nem lát, akkor is? Vagy az az igazság, amit másoknak kell belátnia? Az a törvény, amit másoknak kell betartania? A morál, etika, közösségi gondolkodás csak másokra nézve kötelező? Szeretnék hinni benne, hogy a május nemcsak az orgonanyílás, a szerelem és a legmagasabb gázszámla hónapja, hanem a nagytakarításé is. A rendteremtésé, amikor kiszórjuk (a kukába!) a fölösleges kacatokat, az ócskaságot, vacak holmit, s leporoljuk a régi, de érvényes szabályokat. Nézem a hegyoldalt. A gyerekek mára befejezték a munkát. Valamire készülnek. Két csapatra oszlik a társulat, lázas kupaktanács alakul. Innen nem látom tisztán, talán térkép fölé hajolnak, s ki is osztanak mindenkinek valamilyen lapot. Hosszan figyelem őket. Világos! Háború kezdődött. A világ legbékésebb háborúja. Számháború. Én pompás páholyomból minden hadmozdulatot figyelemmel kísérhetek. Mint hadseregek fölötti, legfelsőbb hadúr. Számomra kockázat nélküli színjáték az egész, és egy pillanatra megcsap a másokat bábnak, apró figurának tekintő, életekkel sakkozó, a jövőt kényekedve szerint alakító hatalom mámora. Azé a részegítő érzésé, amely azt sugallja, hogy léteznek a dolgokat elszenvedők és az azokat irányító kiváltságosok. És beleborzongok. Lám csak a távolság, amely csalóka módon oly kicsivé varázsolja a velem egymagast, aki szellemét, értékét tekintve talán óriás, és fejekkel nő fölém. Mert jó helyen ülök. Az ablakkeretbe belefér a hegy, és játékszernek látszik minden... Szerencsére, amilyen veszélyes, olyan tünékeny a gondolat. Nyoma sincs már. Csupán egy parányi keserű íz maradt utána a számban. És groteszk vízió: elrugaszkodott fantáziám terméke mindez. Hát akkor emelkedjünk fel még egy keveset a valóság talajáról. Csak össze kell húznom a szemem, máris festménynek vélhetem ezt a négyszögletes kivágást. Festménynek. Műalkotásnak. Egy, még el nem készült, még nem végérvényes, nem visszavonhatatlan vázlatnak. Ecset kell hozzá. Ceruza, szén, amivel kiigazíthatók a vonalak. Talán a meglévőre még egy hegyet kell rajzolni. Vadonatúj erdőkkel, szép tisztásokkal, s benépesíteni az egészet élettel. Újjal. Romlatlannal. Olyannal, amely rossz emlékek, hagyományok, kínzó, múlt nélkül indul el a fejlődés, az evolúció útján. Micsoda ostobaság! Hiszen újrakezdeni csak a mesében lehet! A történelem — folyamat, kontinuitás. És különben is, mi történt? Jókedvű nebulók, tizenévesek, lányaink, fiaink, tele életörömmel, nekiláttak kitakarítani az erdőt. Eltüntetni a tél piszkát. És most önfeledten játszanak. Én meg élvezettel, a középkor cseppnyi irigységével figyelem őket. Ennyi. De mégis! Merre halad a világ...? 5