Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - Seregi László: Mennyit ér nekünk a közmű

zó nép új lakása meg az ő ivóvize között, de nem kötözködött, bólintott egyet, részéről befejeződött az ügy. Más választás híján, megkörnyékezte az utcában tevékenykedő brigád vezetőjét, megpendítve, hogy a közös érdekek előbb-utóbb törvényszerűen találkoznak. És ez időtől számíthatják az igazi bajokat. Ha nincs vezetékes víz, ugye, nincs annyi szennyvíz sem. És ha nincs annyi szennyvíz, akkor senkinek nem jut eszébe, hogy nem ártana idejében eltávolítani a keletkező, nem éppen drogériaillatú löttyöt. Kitört rajtuk a tisztasági mánia, némelyikük naponta kétszer is zuhanyozni akart — folytatja a külvárosi ember —, érzékeltetve, hogy csakis önmaguknak tehetnek szemrehányást, amiért ismét arra kényszerültek, hogy egyezségre jussanak a szakvállalattal. Ezúttal a csatornásokkal. Akik, mint hírlik, igen barátságos emberek, de amint kiderült, miről van szó, nyomban elzárkóztak, arra hivatkozva, hogy elvileg ugyan mélyen együttéreznek a polgártárssal, de gyakorlatilag gúzsba van kötve a kezük. És nehogy bárki is azt higgye, hogy olcsó kifogással rázták le ügyfelüket. Ha csupán a hivatal packázna, mint tette azt annak idején, egy másik alkalomból, az egészre kár volna szót vesztegetni. Egy lezser kézmozdulattal elintézhetnénk a dolgot, mondván, hiába minden: nincsen új a nap alatt. Pedig ez az igazság is csak féligazság. Ez onnan tudható, sőt; bizonyítható, hogy a családi kalendárium tanúsága szerint az újabb, tán nem annyira udvarias hangú, ám önérzetesebb beadványt már a fiú szerkesztette, és nyújtotta be a megfelelő helyre. Ez a beadvány máskülönben elemi, ha úgy tetszik, tomboló sikert aratott az apparátusiak, majd később a nyelvészek körében, akik épp monográfiát írtak a hivatali nyelvről, bő fejezetet szentelve a hivatali nyelv torzulásainak. Nincs sem hely, sem idő, hogy felidézzük akkori főbb megállapításait, fogadjuk el tényként, hogy a mai olvasónak ismerősek azok a kitételek, túlságosan is ismerősek. Csak egyet jegyeznénk meg, pusztán a rend kedvéért: noha akkor még nem született meg a közérdekű bejelentésekről szóló jogszabály, amely, mint tudjuk, harminc napban szabja meg az ügyek intézésének átfutási idejét, hősünknek már a második héten postáztak egy-egy fotokópiát az önerős közművi fejlesztésekkel foglalkozó tájékoztatókról, útmutatásokról. Áttanulmányozva a küldeményt, nyomban felfigyelt rá, hogy itt és most az a feladata: jöjjön rá, miért nem lehet kielégíteni az igényeit. Bevonta a feladat megoldásába a vállalati jogászt, akivel néhanapján együtt szokott ebédelni, s megállapították, hogy a bajok forrása jogi eredetű. Budapesten ugyanis nincs hagyománya az önerős közműfejlesztésnek, emiatt nincsenek erre a célra gyorsan és könnyen mozgósítható, helyileg alkalmazható jogszabályaink sem. Annak ellenére, hogy az Országos Vízügyi Hivatal egyik tanulmányából egyértelműen kiviláglik: hazánkban sem számít újdonságnak, ha az emberek segíteni kívánnak magukon, egyesítik az erejüket egy nagy, közös cél érdekében. A történeti hűség megköveteli, hogy ideírjuk: az első törvény, amely rendezte a társulatok jogi és működési feltételeit, 1807-ben kelt. Igaz, ekkor még nem az volt a legsürgősebben orvoslandó baj, hogy a háziaknak ki kell menni a kútra, ha megszomjaznak. E társulatok főként ármentesítéssel, öntözéssel és a lápos részek lecsapolásával foglalatoskodtak, s a korabeli feljegyzések szerint nem is eredménytelenül. 1917-ben már 127 közművi társulat dolgozik szerte az országban, a számuk folyamatosan növekszik, alátámasztva azt a nézetet, hogy az emberek mindig képesek és hajlandók az összefogásra, ha az közvetlen érdekeiket szolgálja. Pontosan ezzel függ össze, hogy Nagy-Budapest miért nem tartott lépést a kisebb települések — túlzás nélkül állíthatjuk — korszerűsítési mozgalmaival. Egy akkora városban, mint amilyen fővárosunk, nehezen teremthető meg az érdekek összhangja. Egy falu, számláljon akár ezer, akár ötezer lelket, végső soron adott, természeti képződménynek, alakulatnak fogható fel. Ha ott, teszem azt, a Fő tér közepén tető alá hoznak egy szivattyútelepet, az egyaránt kiszolgálja a felső és az alsó fertályt. Budapesten azonban, s ez megint csak közismert, egy-egy kerület önmagában nagyobb, népesebb, földrajzilag kiterjedtebb, mint megannyi kistelepülés. Itt legfeljebb utcai érdekekről beszélhetünk, s beszéltek is az illetékesek, ám rögtön eléjük gördült az áthidalhatatlannak tetsző szakadék: nincs, nem volt megfelelő jogi szabály arra, hogy mi a teendő, ha egy — maradjunk ennél a megfogalmazásnál — utca, azaz 80-100 vagy ennél is kevesebb ember akar együttesen tenni valamit kényelmi fokozata emeléséért. Semmi kétség, az önerős közműfejlesztés korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek első hallásra tűnik. Már csak azért sem, mert nem feledkezhetünk meg a múltról. Arról, hogy a felszabadulás után milyen állapotban voltak közműveink. Nos, nincs értelme, hogy minősítsük az akkori katasztrofális helyzetet. A lényeg ugyanis az, hogy mihelyt erre alkalom nyílott, hozzá kellett kezdeni a szétrombolt hálózati rendszer helyreállításához, mindent el kellett követni, hogy az amúgy is sokat szenvedett lakosság újra igénybe vehesse a közművi szolgáltatásokat. Az erőfeszítések nyomán — 1950-ig — sikerült is mérföldes léptekkel előbbre rukkolni, már ami a működőképesség megteremtését illeti, de ennél többre, lényegesen többre, arra például, hogy bővítsék és korszerűsítsék a hálózatokat, már nem futotta. S ez amiatt is gondot okozott, mert időközben felgyorsult az iparosítás üteme. Olyannyira, fűzhetjük hozzá, hogy ha a Városháza vezetői ma jelentkeznének az Elnöki Tanácsnál, kérve, hogy Budapestet nyilvánítsák várossá, ismerve az ENSZ ezzel kapcsolatos követelményeit, aligha járnának szerencsével! Mi a baj Budapesttel? — tűnődöm, mindhiába. Jobb híján elképzelem a jelenetet, ahogy fővárosunk vezetői illedelmesen kivárják a sorukat, majd bebocsáttatást nyerve az ügyintéző színe elé, megkapják az éppen hatályos szempontgyűjteményt, amelyből fehéren-feketén megtudhatják: melyek a teljesítendő követelmények. Aztán, hogy haladjunk is, egy újabb kocka képzeletem vetítővásznán, egy még kellemetlenebb jelenettel. Fővárosunk felelős vezetői — szokásukhoz híven — azon nyomban belemélyednek a sillabusz tanulmányozásába, hogy röpke két perc múltán távozásra szólítsák fel önmagukat, belátva, hogy hiába minden, még mindig nem érkezett el a várva várt pillanat, még mindig nem pályázhatják meg, legalábbis kellő lelki nyugalommal, a megtisztelő címet. Visszavonulásukat korántsem minősíthetnénk afféle megfutamodásnak, ellenkezőleg: tettük nagyon is arra vallana, hogy jó helyen, megfelelő zsebekben pihennek a marsallbotok, mert — lám — tulajdonosaik vállalták az egyik legkeményebb próbatételt: szembe mertek nézni a realitásokkal. Például azzal, hogy hiába a gyors ütemű fejlődés, ha egyszer az eredmények még mindig nem elegendőek, főleg ami a külterületek közművesítését és az úthálózat helyzetét illeti. Meddő játék, de talán nem haszontalan feltenni az obligát kérdést: vajon akkor is ennyire reflektorfénybe kerültek volna kerületeinkben a területi aránytalanságok, ha eközben nem épül fel a lakótelepek sokasága? Az emberek érzékenyebbek lettek, mint voltak — állítja Tódika László, a XVI. Kerületi Tanács elnöke, aki egy beszélgetés alkalmával nyíltan elismerte, hogy abban a beosztásban, amelyben ő dolgozik, a dicsőség és a népszerűség legjobb esetben is csak addig tart, amíg el nem hangzik az első, akkor még rendhagyónak 20