Budapest, 1987. (25. évfolyam)

4. szám április - TÉKA

téka A főváros irodalmából ajánljuk CSAPLÁR VILMOS Egy látkép története „Nincs idő rá, hogy utolérjem szavakkal a megtörténtet." Pedig feszültségtől oldódó vulkánból tör elő a lávafolyam úgy, ahogy e regény alkotójából a szó, izzón, sietve, azzal a reménnyel, hátha utol lehet érni, meg lehet majd merevíteni az időt, a tegnapot, s ez azt is jelenti, hogy tetten érjük, meg tudjuk magyarázni mindazt, amit sodort magával: tájt, embert, történelmet. „Készen állok arra, hogy visszaidézzek mindent, átadjam magamat annak, amin már túl vagyok; de hát egyáltalán nem jutottam túl..." Mert vannak dolgok, amiken lehet s kell gyötrődni, meg lehet forgatni őket az agyban, talán a szívben is, ki lehet írni magunkból, de túljutni rajtuk — azt már nem. A fülszöveg első mondata: „Csaplár új könyve abban az értelemben is regény, ahogy azt egy olvasó elképzeli." Könnyelmű, félrevezető kijelentés. Az átlagos vagy nem átlagos, tehát művelt, irodalmi ízléssel bíró olvasó sem ilyennek képzeli el a regényt. Hát még az olvasó! A regényességet regényesebbnek, kevésbé súlyosnak a súlyost, több fogódzót a sodró szövegben, hogy az még jobban magával ragadjon, hogy az olvasói türelem, különösen az első részben, ne fogyjon, szilárdabb kapcsokat az összefüggések láncolatában, ha már a történetnek és a történetet hordozó személy(ek)nek „...ebben az égbolt és tenger közé zárt térben kellett lebegnie..." Mindez nem kifogás, sőt, majdhogynem dicséret, vagyis megfontolásra késztető megállapítás, utalás a mezsgyére, ami elválaszt. Itt a klasszikussá vált Proust, Joyce, amott egy nagy tehetségű magyar író, aki tudatosan törekszik az azonosságra, még inkább a másságra. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen tehetséges. A könyv családregény. Nem a megszokott, nem befejezett. Mert a Duna oly hosszú, „hogy nemcsak egy, hanem több regényen is képes keresztülfolyni", és a történet a Duna bal partján lakó magyarok köréből indul el, akik: „Később különféle ragadványneveket kapnak, például: transzfer tétel, árulók, délszlovákiai idegenek, telepesek, elmagyarosodott szlovákok, reszlovakizáltak, kisebbség, etnikum stb." Az első világháború előtt induló történetben — a szereplők laza kapcsolatából kivirít a vörös haj — kerékpárosok közelednek, akár egy Wajda-filmben, a Duna-parti helységhez, majd tovagördülnek a motívumok új színtérre, új stiláris megoldással Budapestre, 1919 felé, a tébolyodott, kéjgyilkos vagy ártatlan Wesp Zsigmond kötetnyi hosszúságú monológján (száz oldal) át a legszebb részhez, a Zelma-fejezethez. Itt sem a második világháború és az azt követő évek külsődleges eseményei tolakodnak elénk, hanem egy hihetetlen érzékenységű asszony reflexióit, belső világát tárja fel Csaplár Vilmos rendkívüli érettséggel, váltogatva a reális és a valóságon túlmutató nézőpontot. Sokszor Németh László lélektani realizmusát, az Iszony Kárász Nellijét idézik elénk a sorok. (Zelma és férje: Antal, anyósa, a dodzsemezés, a fagylaltozás, lányával az esküvői ruhakölcsönzőben stb.) Az író kitűnő érzékkel kapcsolja össze a jelképet a valós történéssel, leírással: a kajakozás, a régi mozdony nagyszerű ábrázolása, melyen átdereng a szerelmi aktus. Máskor mellőz minden „lebegtetést", csak éles, találó képre törekszik, ahogy például egy lány megigazítja kétrészes fürdőruháját, mikor föláll a fűről. A stílusbravúrok sohasem távolítják el a lényegtől, s a mondatok áradatában meg-megáll egy aforizma erejéig lélegzetet venni: „Az ember gyöngécske szörnyeteg még, de nagyon igyekszik." Nagy művészi teljesítmény ez a regény. De félő, kevesen fogják végigolvasni. Mert az olvasó úgy érzi, egyre több töredék halmozódik föléje, borítja be, s már nem tud lélegzetet venni. Csaplár Vilmos tehetségének nincs szüksége tanácsra. De mert a tehetség további kibontakoztatása nemcsak az író ügye — az írás, általában a művészet nálunk sosem volt magánügy, ma sem az —, ezért kérek tőle több empátiát a másik fél részére, hogy az olvasó ne csak utolérje a történteket, hanem el is tudjon töprengeni rajtuk. (Magvető) JÁVOR OTTÓ Az Újhold-Évkönyv 1986-os első kötete Ha eddig az Újhold című folyóiratról beszélve csak legendáját emlegethettük, most új életre kelt, s mint valóságot vehetjük számba. Harmincnyolc év után ismét megjelent az Újhold, diadalmasabban, mint eddig bármikor. Azok a tehetséges fiatalok, akik 1948-ban hallgatásra kényszerültek, ma irodalmunk klasszikusai, kultúrpolitikánk elismert kitüntetettjei. A valamikori vékony folyóiratszámok mindegyike együtt beleférne a mostani első kötetbe, amelynek nemcsak tartalma kiemelkedő, hanem külalakja is reprezentatív. A huszadik század utóbbi négy évtizede jó és rossz értelemben vett változások garmadáit produkálta. Négy évtizedig változatlanul kötődni a közben oly sokféleképpen megítélt eseményekhez: rendkívüli teljesítmény. Erkölcsi erő. A három évfolyamot alig megélő folyóirat — amelynek egykori munkatársai közül jó néhányan egészen más útra, sőt, utakra tértek — mégis jelszó maradt. Előbb vád, utóbb elismerés illette azt a belső magot, mely ellenállt a különböző szirénhangoknak, a szerkesztő Lengyel Balázs mellett Pilinszky Jánost és Nemes Nagy Ágnest, Szabó Magdát és Mándy Ivánt, Rába Györgyöt és Lakatos Istvánt. És egyre inkább közéjük értette a hozzájuk hasonlóan gondolkozó náluk idősebbeket és utánuk indulókat. Rónay Györgyöt, Jékely Zoltánt és Ottlik Gézát vagy Lator Lászlót és Székely Magdát. És azt, aki nagy nemzedékek figyelő és óvó szemét irányíthatta a valamikori fiatalokra, az azóta velük, szinte kortársi és egyértelmű baráti közösségbe lépő Keresztury Dezsőt. Vagy a most hozzájuk is csatlakozó Szentkuthy Miklóst. Mi lehet az az állandóság, ami nem konzervál, de új életre támaszt, ami nem szikkaszt, de kiteljesít, nem megfogyatkoztatja a mellőzötteket, de elriasztja a csak divatból csatlakozókat? Nem valamilyen irodalmi kifejezési forma, mégcsak politikai irányzat sem, nem filozófia, nem létszemlélet. Ha így tekintjük őket: ahány arc, annyiféle tekintet. Ami feltétlen összekapcsol: az emberi méltóság tisztelete. Amikor a világ összeomlott, a mélyponton, 1944-ben tanulták meg ezt, amikor olyan dolgok történtek, amikhez a korábbi történelem csak hasonlat, előjáték lehetett. Ellenállók voltak a szó gyakorlati értelmében — bár ezért soha nem pályáztak babérra —, s ellenállók maradtak egész életükben: amire egyetlen kegyetlen esemény döbbentette rá őket, ahhoz tanulságként egész életükben ragaszkodnak. Az antifasiszta győzelem pillanatában és a győzelem másnaposságában is. Akkor volt a legnehezebb, amikor a valahai sors- és harcostársakkal találták szemben magukat. Erről beszél Lengyel Balázs emlékező interjújában. Ha nem lehetett, nem vitatkoztak, csak hallgattak. Van köztük, aki húsz évig is. A hallgatás mégis beszédesebb volt sokféle hangoskodásnál. A mostani első szám emlékezés is: főhajtás a valahai folyóirat előtt, amely alig-létével is tudja ezt az éltető — bár nehéz útra is szánó — programot szuggerálni. És ünnepel: hogy e jelben új vállalkozás születhetett. Pár éve a Jelenkor, az Újhold régi gárdájának pályáját is szeretettel egyengető folyóirat, lehetőséget adott a valahai szerkesztőnek, Lengyel Balázsnak: tegyen próbát. Lenne-e kedve, és adódna-e lehetőség a mai irodalmi mezőnyben az Újhold mértékével összehozni egy folyóiratszámot. A próba sikerült. Kiderült: évtizedeken át virtuálisan létezett a folyóirat, nemzedékei alakultak, megvan a folyamatossága a mai legtehetségesebb fiatalokig. Csak néhány nevet útjelzőül: Bertók László, Kalász Márton az ötvenesek közül, a prózaíró Esterházy és Nádas Péter, Krasznahorkay László, a kritikus Balassa Péter a negyvenesekből. Létezőbb folyóirat volt az Újhold sok valóságosnál, Lengyel Balázs évtizedeken át főszerkesztő volt megjelenő lap nélkül. Ezt a virtuális létezést szentesítette és tudatosította a Magvető Könyvkiadó kezdeményezése: az évente kétszer, könyvhéten és karácsonykor megjelenő Újhold-Évkönyv. Lengyel Balázs mellé Nemes Nagy Ágnes és Lakatos István szerkesztői munkáját társítva. Ha folyamatossága biztosítódik: folyóiratként lehet jelen irodalmi életünkben. Mértéke kettős értelemben is meghatározó lenne: az emberi méltóság megfogalmazásával, tudatosításával és a megvalósítás minőségével. Az első kötet legalábbis ezt ígéri. (Magvető) KABDEBÓ LÓRÁNT 45