Budapest, 1987. (25. évfolyam)

4. szám április - Dobozy Imre: Február

-Ji — Nincs de hát. — Főhadnagy elvtárs, megrándult a csuklóm, nem tudok írni. — Lediktálod a századírnoknak. — Most? — Ne húzd az időt! — Értettem. Tehát tényvázlat... Bolsakov cigarettát kér. Gyakran cselleng körülöttünk, figyeli beszédünket, mozdulatainkat. Kíváncsi ránk. Madár diktál, megnyúlt képpel, nem szereti, ha ténykedésével kapcsolatban bármiféle írás készül. „Az 51. számú ház előtt egyszer csak elénk porol valaki egy sorozattal. Azt mondja Vida Laci, húzódjunk közelebb a falhoz, küljebb nem egészséges a járás. Na de mégis, ki lőtt? Ki a fene volt? Visszahátrálok a sarokig, nem látok semmit. Kihúzódom lassan az út közepére, hát az 51. számú ház tetején fenn ül egy katona. Magyar. A kéményhez búvik. Felkiáltok neki: — Te istenátka, mit durrogsz ott fenn, nem látod, kik vagyunk? — Nem láttam, csak az árnyékotokat. Vida Laci is felkiált: — Marha katona, te árnyékokra lődözöl? Az nem gondolkodik odafönt. Egyedül. Mert se a tetőn, se az ablakokban nem mutatkozott senki más. Kérdeztem is a katonát: — Mi az, téged itt felejtettek? Nem szólt rá semmit, csak körülnézett, és köpött egyet. De már kezdtünk barátságosabban nézelődni, Vida meg én rá is gyújtottunk. Később a katona is hóna alá fogta a géppisztolyt, rágyújtott. De nem szívott belőle hármat se, ránk meresztette a szemét, megint lövésre fogta fegyverét. — Az meg milyen szalag a köpenyetek ujján? — Milyen volna, vörös szalag. — Na igen, de hát mire való? — Ne hülyéskedj, csak nem akarod megetetni velünk, hogy ilyet még nem láttál! A vörös szalag arra való, hogy az oroszok tudják, kivel van dolguk, vagyis hogy hozzájuk tartozunk, és ne lyukasszák ki a bőrünket. — Micsoda — elordította magát —, ti olyanok vagytok?! — Olyanok! Hát nem közénk lőtt a féleszű, majdhogy el nem talált. Evvel a jámbor Vidával szaladtunk, mint a bolondok, míg a szemközti sarok mögé nem értünk. Onnan aztán ráijesztettem egy kicsit. Egy rövid sorozatot. De csak a kémény oldalába. Utána megkérdeztem a katonától: — Békén maradsz, vagy szétlőjük a tahó pofádat? — Olyanokkal nem tárgyalok, akik rubelért eladták magukat az ellenségnek. Ezen egy ideig gondolkoztunk Vidával, mert nem tudtuk, mi az a rubel. Én, ugye, a kinti fronton nem szolgáltam, csak később a szerzsánt mutatta, hogy pénzről van szó. De azért azt értettük, hogy ellenségnek nevezte az oroszokat. Szépen magyarázni kezdtem: — Ember, ne légy marha, tedd le a fegyvert, vagy állj át, az orosz mindjárt nem lesz ellenséged. — De ő kitartott mellette, hogy: — Semmi emberek vagytok, én a hazát védem! — Szart védsz te! — mondtam neki, mert egy ilyen fafejűvei másképp nem lehet beszélni. — Kötelességem — mondtam neki —, hogy felvilágosítsalak az igazságról, mert ez minden katonának kötelessége, aki a szabadságért harcol. Te azt szavalod a háztetőn, ahonnan például levizelni is szemérmetlenség, hogy így a haza meg úgy a haza, pedig azért lövöldözöl, hogy a grófnak megmaradjon a birtoka. Azt mondja: — Én államvasúti pályamunkás vagyok, semmi közöm a grófokhoz. Mit lehet kezdeni egy ilyen megátalkodott bakával? Azt csak nem mondhattam, hogy majd az államvasutat elvesszük az államtól? Ez egyszer Vidának volt több esze. Kihúzott a köpenye alól egy jó hosszú szál kolbászt. Azt kérdi a katonától: — Ennél-e, testvér? Mindjárt rávágta: — Ha nem lókolbász. 41