Budapest, 1987. (25. évfolyam)

4. szám április - Dobozy Imre: Február

LEGSZŰKEBB HAZÁM Dobozy Imre FEBRUÁR Blinyickij benyit a századirodába. Megáll a küszöbön, duzzadt ajkai közül nyelvével a földre pöcköli a kialudt cigarettáját. Az ajtónyíláson égett olajszag, füst és hideg tolakodik be a nyavalyásan fűtött szobába. — Az a géppuska mikor hallgat el? — Alezredes elvtárs, jelentem... — Akkor jelentsen, ha lesz mit. — Gyulladt szemével elnéz fölöttem, ki az ablakon. Ropognak, porzanak a Logodi utca háztetői. — Hozzájárultam, hogy két szakaszát hátravonja pihenőbe. De ahogy látom, a harmadikat is pihenteti. Önnek igen liberális elképzelései lehetnek arról, mit is jelent a szovjet hadsereghez csatlakozni. — Biztosíthatom, tudjuk a kötelességünket. — Néha úgy tűnik, csakugyan tudják. De ezt a feladatot miért vállalta, ha nem képes megbirkózni vele? — Leküzdjük a géppuskafészket, alezredes elvtárs. Kérek még egy órát. — Rendben van. Ha mégse sikerülne, ajánlom, jegyeztessék elő magukat a fehérvári ütközetre. Ott talán több szerencséjük lesz. Beteszi az ajtót. Segédtisztjével, Vagyim Nyikitics hadnaggyal a nyomában, elsántikál a Gránit-lépcsőhöz. Ott a zászlóalj harcálláspontja. Onnan kapjuk a parancsokat, a lőszert az ellátást. És Blinyickij tüskés megjegyzéseit. Jól beszél magyarul, elvégezte az Idegennyelvű Főiskolát, eddig azonban nemigen ragadtatta magát fülbemászó közlendőkre. A szobában a szolgálatvezető őrmesteren és a századírnokon kívül velem van Török hadnagy, a harmadik szakasz parancsnoka. Mindnyájan tudjuk, hogy ha elnémítjuk az Anjou-bástya északnyugati kiszögellése alá telepített géppuskabunkert, melynek két tűznyílásából a németek bepásztázzák a Körmöci út és a Korlát utca közti terület minden négyszögölét, még ma délután, esetleg már délben elkezdődik a harc a Bécsi kapuért. Akkor pedig vége a kíméletnek. Bevetik az egész századot. Csakhogy most már mindenki ódzkodik tőle, vásárra vinni a bőrét. Meddig tarthat a budai ostrom? Három-négy napig? Egy hétig? Hát épp most bekapni a legyet, a küszöbön, fél lépésre a biztonságtól?... Szentesi őrmester káromkodik. Azt mondja: — Kerüljön csak elő az a szarházi Madár tizedes, egyből beleverem a földbe, mint egy kihegyzett mezsgyekarót! Madár a század szarkája. Kotnyeles, szemtelen, minden fényes holmit összeszed, a harcárokba is ki szokott vinni valamilyen kisebb-nagyobb pakkot, kibontja, szortírozza: a Kis-Sváb-hegy, a Városmajor pincéiben jó néhány ilyen pakkja maradt el, mikor hirtelen riadóztatták a századot, és nem volt idő a felszerelésen kívül más holmit is összekapkodni. Szentesi azonban, velünk együtt, nem ezért haragszik rá. Madár épp jelen volt, mikor Blinyickij a Logodi utca védett oldaláról tüzetesebben szemügyre vette a német géppuskafészket. — Páncélelhárító löveggel kéne próbálkozni — tűnődött az alezredes. Nagyon helyes. Próbálkozzanak. Amíg ők próbálkoznak, ez az egész az ő dolguk. Meg is rotyogtathatják a németeket, mint a babgulyást, a Körmöci út sarkáról lángszóróval is el lehetne érni őket. Madár azonban képtelen volt tartani a pofáját. Odapattant Blinyickij elé, jelentkezett: — Efféle cél leküzdésére alkalmasabb a 20 milliméteres magyar nehézpuska. Azzal, alezredes elvtárs, nem egy bunker tűznyílásába, egy nadrágsliccbe is be lehet találni, kérem alázatosan, ha annak a fonálkeresztjébe bevesz az ember egy bizonyos célt, az a bizonyos cél már nincs is. — De hol szerezzünk nehézpuskát? — Most éppen kéznél van egy, tegnap találtam valamelyik kertben, hazahúztam taligástul a szakasz szállására, alázatosan jelentem, lőszerrel együtt lent van a szenespincében. Blinyickij elégedettnek látszott. — Rendben van. De ne alázatoskodjék, ennek mindörökre vége, érti? — Értem, de így magunk közt már csak megadom a módját, különben, ha az alezredes elvtárs nem tudna magyarul, eszembe se jutna. Nem tehettem mást, Blinyickij jelenlétében parancsot adtam Madárnak: — Szállítsa ide a nehézpuskát! Ez a parancs 9 óra 33 perckor hangzott el. Most két perc múlva tizenegy. Se Madár, se nehézpuska. Nem elég, hogy ez a buzgó mócsing ránk lőcsölt egy feladatot, melyet nem akartunk vállalni, most még a végrehajtásban is hátráltat bennünket. Átadom Töröknek a parancsnokságot. Magam nézek utána, hol tekereg a tizedes. Már rajtam is a köpeny, mikor betoppan, harsányan jelentkezve: — Főhadnagy elvtárs, Madár István... — Hol a nehézpuska? — Átadtam Lekende szakaszvezető úrnak. Azt tetszett mondani, ő ért hozzá legjobban. — És te hol a pokolban töltötted az időt? — Én? Ha megtetszik hallani... Török közbeszól: — Indulhatok? Ő vezeti a vállalkozást, egy rajjal fedezi a szakaszvezetőt, aki csakugyan kiváló nehézpuskás. Elmondom Töröknek a szokásos figyelmeztetést: — Vigyázz a fiúkra, meg, persze, magadra is. Eközben Szentesi olyanformán járja körül Madárt, mint a harapni készülő komondor. A tizedes mögött áll Vida honvéd, valahová a Dunántúlra való, szép barna arcú, nyúlánk fiú, még hátrább, a falnak támaszkodva Bolsakov szerzsánt, aki a zászlóaljtörzsben szolgál. — Ja znáju — mondja elgondolkozva Bolsakov. — Te is magyar, te is magyar, ő is magyar. Elsőül rám mutat, aztán végül a háta mögé bököd a hüvelyujjával. — Ki az az ő? — kérdem Madártól. — Épp ezt szeretném elmesélni. Szentesi elbődül. — Szedd rigmusba, muzsikát is csinálj hozzá, úgy kántáld el a főhadnagy elvtársnak, mert mióta katona, csak a jelentést nem állhatja, te csámborgó, hatlövetű tolvaj, te hol-volt-hol-nem-volt énekes kódis, szakadna rád az ég egy tucat arkangyallal meg egy... Megállítom az őrmestert. Ilyenkor már csak összetett mondatokból álló, fantáziadús káromkodások következnének. — Ez nem tréfa — mondom Madárnak. — Ötperces utat másfél óra alatt tettél meg. A zászlóaljparancsnok már itt járt. írásbeli jelentést kérek. Tényvázlatot. — Tényvázlatot? — Hallottál harangozni róla? — Igen. Helyszín, mi történt, kivel történt... — Ez az. Megcsinálod. — De hát... 39