Budapest, 1987. (25. évfolyam)

4. szám április - Toronyóra lánccal

Toronyóra lánccal Bizonyára sokszor elemezték már a lakótelep kifejezést, amely azt is érzékelteti: a város sajátos tulajdonságokkal rendelkező egysége. Lakóterület, azaz lényegében egyetlen funkciónak igyekszik megfelelni, akkor is, ha bizonyos egyéb szolgáltatásokat — kereskedelem, oktatás — is nyújt. Másrészt telep, tehát nem szervesen, hosszú időn keresztül kialakult városrész, hanem egyetlen elgondolás — telepítés — eredménye. A lakótelepek, úgy tűnik, manapság nélkülözhetetlenek, de az is bizonyos, ezeken a területeken sokkal nagyobb erőfeszítéseket kellene tenni, mint máshol, hogy a környezet otthonossá, esztétikussá váljon. Atöbb funkciójú területeken az épületek, utcák, terek célszerű megformáltsága eleve biztosítja a változatosságot, amit alaposan fölerősít az időbeli átalakulások sora. Naponta megújuló örömmel megyek fel például a HEV-végállomásról a Batthyány térre, hiszen kevés változatosabb épületegyüttese van a városnak, mint az itteni. Tizennyolcadik századi fogadó, barokk templom és kolostorépület, múlt századi vásárcsarnok — hatásukra, mondhatni, élővé válik az általuk határolt tér. Amíg azonban a HÉV a Batthyány térre ér, elzakatol velünk az óbudai szalagházak előtt. E házak előtt is tér van, amelyet a mai facsemeték tiz-tizenöt év múlva talán elviselhető látvánnyá tesznek, de emberszabásúvá soha. A szalagházak mögött található az a galéria, amelynek kiállítása kapcsán a különböző terek minőségéről, díszítésük lehetőségeiről elgondolkodhat a városjáró, kiállításlátogató ember. Hat budapesti lakótelep köztereinek díszítésére írt ki pályázatot a Képző- és Iparművészeti Lektorátus, valamint a Budapest Galéria. E pályázat anyagát láthatjuk a Lajos utcai kiállítóteremben. SZOBROK, TEREK, VAZLATOK Makettek, gipszvázlatok, tervrajzok — ötven művész mintegy százhúsz pályaműve. Ezek, ahogyan az értékelő lektorátusi határozat megfogalmazza: megfeleltek a pályázati feltételeknek. A részletes pályázati kiírás és a művek szembesítésére, sajnos, nincs módunk, így csupán arra a nehezen körülhatárolható fogalomra vagyunk utalva, amelyet a lektorátus állásfoglalása használ: a feladat hat budapesti lakótelep komplex képzőművészeti díszítése volt. A hat lakótelep a következő: a káposztásmegyeri, gazdagréti, újpalotai, Sallai úti, Vágóhíd utcai, Erdősor utcai. Eltérő nagyságú, készültségi állapotban lévő, illetve már kész együttesekről van szó, különböző építészeti értékekről. Egyben azonban közösek: nem annyira díszíteni kell itt a tereket, mint inkább a szobrászat sajátos eszközeivel megszervezni. A szobor mint dísz, amúgy sem szerencsés megfogalmazás, az elmúlt negyven évben (s persze korábban is) túlságosan is sok álló leány, ülő fiú, fekvő női akt, lépő alak került a közterekre díszítő szobor gyanánt. Ezeket a hatvanas-hetvenes években a másik véglet megjelenése követte: a nonfiguratív plasztika mint díszítő elem. Országszerte az a gyakorlat alakult ki, hogy a városok legjelentősebb pontjaira történelmi emlékművek, portrék, plasztikai értékkel valóban rendelkező művek kerültek, a centrumtól távolodva (szükségszerűen a lakótelep-övezetbe érve) a szobrászati minőséget és a térszervező erőt illetően egyre csökkenő értékű alkotásokat helyeztek el. Nos — essünk túl rajta — erről a kiállításról sem hiányoztak a különféle pózokba dermedt női aktok, torzók, játszó kisfiúk, bárányos, kutyás figurák s az olyan nonfiguratív plasztikák sem, amelyek akár a gömb, akár a négyzet felosztásával, akár a természeti formák rusztikusságával kívántak hatni, de nem árultak el túl nagy invenciót. Ez, persze, minden pályázaton így van, s ha a gyöngék mellett akad elegendő jó mű, kár lenne sokáig sajnálkozni. Az már nagyobb baj, hogy a Vágóhíd utcai és a Sallai úti lakótelep alig-alig mozgatta meg a szobrászok képzeletét. Viszonylag kevesen célozták meg az újpalotai és az Erdősor utcai terek humanizálását is, ezek között azonban Seregi József: Zsuzsanna-kút 17