Budapest, 1987. (25. évfolyam)

3. szám március - Bán András: Jó és új művészetet akart

jén tömörült művészek — a fokozatosan kikristályosuló háborúellenességen túl — nemigen vallottak azonos művészi elveket. Persze jó és új művészetet akartak, harcosat, mindannyian. Szavaik gyakran egybevágtak. De a megvalósuló művek mögötti elképzelések nem. Moholy-Nagy László, például — s ez csak jóval később válik ilyen egyértelművé —, mint egy iskolai táblát a spongyával, olyan tisztára törölte a képsíkot, s az üres sík — vagy tér — dinamikus vizuális rendje érdekelte (még fotóiban is!). Uitz számára is nagyon fontos a kép konstrukciója — de nem ebben az értelemben. A húszas évek elején készült geometrikus linókarcai vagy a General Ludd sorozathoz készített analitikus vázlatai nem építkeznek, mint, mondjuk, az orosz konstruktivisták hasonló munkái, hanem keresgélnek. Képi alaptípusokat próbálnak tisztázni, hogy ezáltal a vizuális archetípusokhozjusson el. Talán, ha tovább halad ezen az úton... Uitz maista korszakában született szénrajzai — Nemes Lampérth rokon műveivel együtt — dimenzióváltást hoztak a művészetbe ezen a tájékon. Míg Kassák és Moholy-Nagy kívül állt a „szakmán", eredményeiket modernista hőzöngésnek tekintették, addig Uitz a mesterséget ízigvérig ismerő festő és grafikus volt. Ha alkalmanként írott kiállításkritikáiba belelapozunk, még egyértelműbbé válik a számunkra, hogy elsősorban a céh problémái foglalkoztatták, s csak emellett a Kassákféle aktivista mozgalom kérdései. A híres Mosó nő, a többi nő portréja, anyaságképei nem azért voltak fontosak képzőművészetünk számára, mert egyetemes értékeket teremtettek, hanem mert szakmailag hitelesen századunk művészeti dimenzióit kezdték felskiccelni a maguk idejében. A műtermen kívüli művészet alapvonalait, amelynek a sok közül egyik kimenetele Moholy-Nagy technikametaforája, a másik épp a Nemes-Lampérthféle, Uitz-féle szenvedélyes monumentalitás. BÁN ANDRÁS 36