Budapest, 1987. (25. évfolyam)

3. szám március - Jávor Ottó: Kassák Lajos kalapja

100 EV ÚTKÖZBEN Fiatalvoltam, amikor elindultam (ki tudja, mit kereshettem a világban). Úgy feküdtek előttem a mezők, mint a gazdag ember szőnyegei s miközben a júliusi szél könnyű ingecskémmel játszott piros virágok között és fehér nyírfák árnyékában bolyongtam. A város intett a távolból vörös zászlókkal az ormokon és a távoli harangszó, mint kósza felhőnyájak kolompja szólt hozzám a magasból. Nem emlékszem rá, hogy mire gondolhattam, de úgy rémlik egy hosszú, vékony botot cipeltem a vállamon, melyről döglött kis halacskák csüngtek alá ezüst ruhában és nyitott szemekkel. így vándoroltam s aztán a keresztúton egy öreg emberrel találkoztam aki elkérte tőlem a halakat és a botot is elkérte, hogy tüzet rakhasson belőle a fazeka alá. Mindez nagyon régen történt az öreg ember megáldott, hogy szerencsével jár jak és könnyebben bírjam az utat. Mindez nagyon régen történt és sajnos azóta sem értem el oda ahova annak idején kurta ingecskémben és nyitott, kék szemeimmel elindultam. KÜLVÁROSI EJSZAKABAN Pedig kétségtelen, csakis ő lehet az a Sátán, aki levett kalappal sétál, vagy odaül a zongorához csörömpöl, sír és néha ugat olyan irtóztatóan hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak. TAVASZI HAJNAL Dicsérjük a békés napfölkeltét ami a parasztnak búzát és jóreményt hoz súlyos igájukban ballagnak már az ökrök egek mély derűjével szemükben. Venyigék zöld illat-felhőjében földünk húsát ízesen hasítja az eke kínos emlékek fordulnak így a sírba s lehullnak a szegénység láncai. Jó szomszédai vagyunk egymásnak te megismersz engem, én megismerlek téged s hogy túljutottunk sorsunk fekete örvényén a békés napfölkeltét dicsérjük. Visszavágyódtam falumba, Apámhoz és Anyámhoz térdet hajtanék előttük, bocsássák meg bűneim. Hogy ötvenéves múltam, fölkelt az árva gyermek ki szívem párnáján aludt és felőlem álmodott. Ó, milyen semmiségnek tűnik Apám zengő haragja Anyám kezében a vessző barkás fűzzé változott. Mint fűszál a zsíros röghöz, úgy kötődöm hozzátok holtomig szenvedek értetek, áldással a nyelvemen. S a tájat sem feledtem el, hol egyszál ingben éltem a folyót kék fodraival s láncán a vén komondort. Visszagondolok a házra, hol körtefánk virágzik s csibéivel a Fiastyúk ajtónk előtt szemelget. így csatangolok én a zord városokban, így bizony vággyal a szívemben s gyászszalaggal a kalapomnál. BARTÓK BELA Szóljunk valamit a zeneszerzőről is. Láthatod szárnyas kabátban a dobogón s az utcán, amint levett kalappal sétál a reggeli napsütésben. Olyan vékony, mint a halszálka olyan fehér, mint egy liliom de ha leül a zongorához, Sárkánnyá változik át csörömpöl, sír és néha ugat hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak. Egyáltalában nem arra való figura hogy a gyermekek elé álljon és megtanítsa őket kesztyűbe dudálni s a szülők iránti tiszteletre. Csak álmában fordítja felénk az arcát csak muzsikál nekünk és soha sem kérdezi, jelen vagyunk-e az Úrfelmutatás pillanatában. Naponta átlépi a jó és rossz határát s néha tarka virágcsokorral a kezében érkezik meg onnan, ahol a tűz kialszik a szüzek eltűnnek és a katonák meghalnak. Senki sem hinné el, hogy ő az a furcsa ember akit az angyal tüzes karddal kiűzött a Paradicsomból. PARTIZANLANYOK Legyen ez az ének a lányoké akiket szeretnek a fiúk lágy kalácsból és szereimből fonjunk köréjük időtlen láncot. Tudjuk, szenvedtek ők is eleget milyen félelmeket éltek át milyen magányt, hol vér volt, csak vér hol rózsa nélkül nőtt a kék tövis. Házuk ablaka sötét volt nappal s az erdőbe jártak aludni a fiúk nevét elfeledték ha tőrbe esett közülük egy is. 0 ezek a lányok mások voltak mint a búbánat virágai fegyvert rejtegettek keblükben szemükben jövőnk tüze lobogott. Legyen most övék a hű szerelem részegítő aranyszín bora galambszemük pillantson ránk is akik szépségüket énekeljük.