Budapest, 1987. (25. évfolyam)

3. szám március - Müller Tibor: Aki jól fut

FŐVÁROSI EMBEREK büszkébb asszony annál, semhogy élt volna az ilyen társadalmi jogosítvánnyal. — Helyesen tételezem föl, hogy ön az egyetemen olyan szellemi kohóba került, amely jelentősen átformálta? Hiszen az addigi élete inkább megkeseredett, sértett ifjúvá nevelhette volna. — Furcsa, de nem ez történt. Nem kellett engem átgyúrni. Az igaz, hogy az ember azonos a történeteivel, de bennem jól elkülönülve raktározódtak el a jó és a rossz dolgok. Boldog egyetemista voltam, aki pontosan tudta, hogy életének legszebb korszakát éli. Ezeket az éveket arra használtam föl, amire utólag szívesen szoktak visszaemlékezni, tehát kulturálódtam, művelődtem, színes, nagy diáktársaságokba jártam. A tanórák látogatását nem vittem túlzásba, és az egyetemet inkább szórakoztató intézménynek tekintettem. Az is igaz, hogy volt közéleti érdeklődés bennem, és sokat nyüzsögtem az egyetemi KISZ-szervezetben, Írogattam az egyetemi újságba, állandóan a sportkörben lebzseltem. Tehát maximálisan kihasználtam az egyetemi kereteket, hogy jól érezzem magam. De nem voltam tagja olyan tudományos diákkörnek, ami később a reformszellem hordozója lehetett, nem voltam vezetője olyan alkotó, konstruktív vitáknak, amelyek a mai közéleti érdeklődésem forrásai lehettek volna. Nem. Ezek mind később bukkantak föl. Az egyetem egyszerűen a boldog ifjúkor volt. — Egyébként sem volt rossz korszak? — Nem tudom. Kétségtelen, hogy a magyar gazdaság aranykorának is szokták nevezni. Nekem viszont jól sikerült eltalálnom, hogy mi mindenre lehet az egyetemet fölhasználni. Beletemetkezhettem volna a tudományokba, és ma talán más pályán futnék. Örülök, hogy akkoriban többet foglalkoztam a lányok bokájával, mint a tankönyvek, jegyzetek lapozgatásával. És egyáltalán nem sajnálom, hogy ilyen könnyelmű diákéletet éltem. — Hát, mindenesetre, innen nézve, igaza volt. Végül is kevesen mondhatnak magukénak ilyen látványos, nagy magasságokba vezető, gyors pályafutást. — Ez nem így van. Egyrészt nem volt gyors. Amíg vezérigazgató lettem, tizenhét évig dolgoztam egy munkahelyen. Természetesen különböző beosztásokban. Ez végképp nem mondható gyors emelkedésnek. Persze, amikor kineveztek, azt mondták: jé, milyen fiatal vezérigazgató! Akkor ez valóban, Magyarországon, szokatlannak tűnhetett. Pedig egy negyven körüli ember nem fiatal. Középkorú. Tudja, ha huszonnyolc évesen kapom ezt a megbízást, akkor lett volna igazán nagy dolog. Tulajdonképpen az aktív utam felén túl vagyok már. Tehát nincs itt szó valami sistergős istennyiláról. Ebben a magyar szokásokat tartom rossznak, s nem a hasonló korúak kinevezésének gyakorlatát. — Elégedetlen? — Dehogy vagyok. Csak van bizonyos hiányérzetem. A vállalat, amelynek az élén állok, nem a legjobb gyár. És ez nekem fáj. Akkor lennék igazán büszke, gőgös és még a jelenleginél is önteltebb, ha egy jobban menő céget tudnék magam mögött. Na most, persze, hivatkozhatnék magamnak is, másoknak is arra, hogy ilyen gazdasági környezetben ez is szép dolog. De az igazság az, hogy ilyen gazdasági környezetben is vannak vállalatok, amelyek jobban mennek. És eddig nekem nem sikerült a Hajógyárat ezek közé felhozni. Ez nem azt jelenti, hogy rosszul megy nekünk, hanem azt, hogy nem megy olyan jól, mint amire igazán büszke szeretnék lenni. — Ismeri azt a filmdalt, hogy egyedül nem megy? — Na látja. Kénytelen voltam megtanulni, hogy az elképzelések, a szándékok, a vágyak csak akkor valósíthatók meg, ha az a csapat, amelyet részben én toboroztam, és amelyiknek az a dolga, hogy váll váll mellett, együtt játsszék, ugyanolyan fordulatszámon pörög, mint én. Lehet, hogy alkatomnál fogva nagyobb a sebességem, gyorsabban égő, impulzívabb ember vagyok, de mit sem ér ez a lobogás, ha a csapat csak lépésben tud utánam poroszkálni. Szembe kellett néznem azzal, hogy az egyéni ambíciót kiélni egy ipari birodalom élén, nem jelent mást, mint az egész társaságot belendíteni, a megfelelő kezdősebességet megadni, és a továbbiakban is betölteni a lendkerék szerepét. Nos, ebben nincsenek sikerélményeim. Annak ellenére, hogy egy sor kezdeményezést meg lehetett valósítani, egy másik sor azonban nagyon lassan érik. — Becsület szavamra, nem hittem volna ilyen kétkedőnek, meditálásra hajlamosnak. — A kép, ami rólam kialakult, amit magamról festettem, és ' ami a közvéleményben mások munkálkodása nyomán létezik, nem élethű. Mesterséges, csinált portré. Szívesen heccelem a közvéleményt, és mutatom magam bizakodóbbnak, szilárdabbnak, problémamentesebbnek, mint amilyen valójában vagyok. Nagyon sok kételyt nem engedek a nyilvánosság elé, mert az a véleményem, hogy ez az én ügyem, és ezt nem kell kivinni. — Vannak álmatlan éjszakái? — Vannak. Főleg vállalati gondok miatt. A személyes sikert, népszerűséget inkább szórakozásnak tekintem, mintsem eszköznek, módszernek vagy létfeltételnek. Bevallom, élvezem, ha felismernek valahol, de ez nem több, mint egy sportsiker... Nem veszem komolyan. — Pedig ön elég sokat van jelen. Úgy is, hogy megkérdezik a véleményét különböző dolgokban. Es — látszólag — önben nincsenek gátlások, mindenféle megfontolások. Mit jelent ez? Azt, hogy ön mindenhez ért, vagy annyira biztos a dolgában, hogy bármiről szabadon fejti ki a véleményét, megtartva természetesen a tévedés jogát? — Inkább az utóbbi jellemző rám. De nekem életfilozófiám, hogy a nyilvánosságot többre kell értékelni, mint ahogy ezt általában nálunk teszik. Van vezetőtársaim között egy réteg, amelynek az a határozott véleménye, hogy csak az őrült beszél, és ha már muszáj nyilatkozni, akkor mondjunk semleges dolgokat, amit később nem lehet számon kérni. Én nem ezt vallom. Többre értékelem a közéletiséget, komolyabban veszem a demokráciát. A másik. Kialakult, határozott véleményem van a világról. Még akkor is, ha tudom, nem lehet mindenben igazam. De egyszerűen nem tudok úgy élni, hogy a cselekedeteim mögött mindig az a kétség húzódjon meg: édes istenem, jól teszem én ezt? Jól akarom csinálni, hajtok, és ha van elég eszem, rájövök, hogy tévedtem, de akkor tudok visszakozni. Amikor pedig az embert fölkérik, legyen az tudományos, oktatási, közéleti, társadalmi szereplés, politikai munka, sajtóval való kapcsolat, nem szoktam mérlegelni, hogy számomra vagy a vállalat számára mit hoz ez a konyhára. Úgy közelítem meg a dolgot, hogy az adott időben meg tudom-e oldani az adott feladatot. Ha képesnek érzem magam egy kérdésnek a megválaszolására, akkor válaszolok is. Ezt nem szokták jó néven venni. Ez a magamutogatás gyanújába keveri az embert. Ám ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy olykor gyenge képességű újságírókkal is szóba álltam, és bizony, hülyeségeket is leírtak a vállalatról. Ez kárt okozott. A sok jó visszhangú közszereplés mellett ennyi kockázatot, bizonyos erő birtokában, vállalni kell. Vállalom is. Pedig közszerepléseimben a legtöbb tanácsot arra nézve kaptam, hogy kevesebbet szerepeljek a nyilvánosság előtt. És ezek mind jóindulatú tanácsok voltak. Nem a féltékenykedés, az irigység tanácsai. Meg kéne fogadnom őket. De ismételten, komolyabban veszem a közéletiséget, a demokrácia politikai intézményrendszerét, mint a nagy átlag. És ha valaki azt akarja belemagyarázni, hogy exhibicionista, magamutogató fráter vagyok, aki boldog, ha a saját hangja folyik a vízcsapból, arra sem haragszom. — Kire hallgat ön? — Sok emberre. Legelőször az anyámra. Az ő szemében én mindig gyerek maradok, és nagyon érdeklődik a munkám iránt. Húszéves vezetői tapasztalata és ma is nyitott, sugárzó értelme feljogosítja a beleszólásra. Ezeket komolyan veszem. 14