Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Kásáné Csapó Katalin: Csupa merő szerelem, csupa incselkedés

KAISER ANNA — PÓCZY KLÁRA: Budapest római öröksége A főváros településének teljesebb föltáró fölfedezése napjaink régészeti és építéstörténeti kutatásaira hárul, jóllehet Óbuda antikvitásait már kétszáz esztendeje ismeri és keresi a magyar tudományosság. A szittya ősökhöz fűződő Sicambria tetszetős reneszánsz kori legendáját feledtető, első tudatos kutatás, vagyis Schönwisner István 1778-ban végzett ásatása óta lassan előkerült az egykori Aquincum. A hozzá kapcsolódó villák, majorságok, katonai, igazgatási, vallási és szolgáltató intézmények összefüggő rendszere valójában csak napjainkban kezd teljességében kibontakozni. Az ódon Óbuda rekonstrukciója soha nem remélt alkalmat teremtett az ókori város föltárására; azonban az eredeti településszerkezettől eltérő tervezői elgondolás megtörte az egymásra építkező korok településtörténeti folytonosságát. „Az új várostörténeti kutatások nyomán bebizonyosodott, hogy A-quincum késő császárkori településszerkezete a középkor és az újkor folyamán alig változott. Az ókori város beépítési rendje, úthálózata mintegy másfél ezredéven át megmaradt" — olvassuk a kötetben. A megelőző korszakok kissé vontatott kutatásai sok látványos eredményt hoztak, az itt dolgozó régészek nemzedékei — bizonyos értelemben iskolát is teremtve — föltárták a hajdani polgárvárost (a ma Aquincumnak nevezett rommezőt), az egykori Csigadomb alól előkerült a polgárvárosi amfiteátrum. Annál mostohább sorsra jutott a Hajógyáriszigeten talált helytartói palota. Az 1854-ben föltárt kör alakú caldarium mozaikpadlója — számos más, Óbudán előkerült lelettel együtt — a bécsi Kunsthistorisches Museumba került. Ma is várjuk, hogy egyszer visszakapjuk őket. De egyéb károsodások is érték a gyár területén lévő hatalmas építményt, amelyet az ipari építkezések még az elmúlt években is pusztítottak. Legutóbb, 1976 nyarán egy portáldaru alapozásakor a helytartói palota ellipszis alakú fürdőmedencéjét verték szét az építés hevében és nevében. Schönwisner munkásságát követően a „magyar Pompeji" föltárásában oly jeles tudósok buzgólkodtak, mint Rómer Flóris, Torma Károly, Hampel József és Kuzsinszky Bálint; e században pedig Nagy Lajos régész vitte tovább a kutatások eszméjét és gyakorlatát. Az ő áldozatos tevékenységének köszönhetjük például a Raktár utcai, egyedül álló cella trichora, a Királydomb — vagyis a Nagyszombati utcai katonai amfiteátrum —, az Eskü téri római erősség, valamint a csúcshegyi villa rustica föltárását. Az Óbudán talált katonai amfiteátrum világszenzációnak számított; annak idején, amikor első kövei előbukkantak, látásukra még a nagytudományú német Mommsen is a helyszínre sietett, de teljes föltárása és korszerű műemléki helyreállítása csak 1940-ben készült el. Többen kiszámították, hogy az amfiteátrum 6600 négyzetméternyi nézőtéri körgyűrűjén mintegy 13 ezer ember foglalhatott helyet, s bizonyos, hogy ez az építmény volt az egykori római Duna-vidék legnagyobb körszínháza. Nagy kár, hogy okos hasznosítása mindig kifelejtődött a városrendezési elképzelésekből, s pusztulásnak indult falai napjainkban csak rontják az amúgy sem eszményi óbudai városképet. Kaiser Anna és Póczy Klára művének nagy érdeme, amellett, hogy összefoglalja az alig ismert részleteket: a legfrissebb régészeti és építéstörténeti kutatások eredményeit is fölhasználja. A szerzők különös figyelmet fordítanak a Pannónia fővárosára települt Óbuda rekonstrukciójának nehézségeire, utalnak az előzetes terveket érintő hírlapi és szakmai bírálatokra, amelyek azonban aligha befolyásolhatták a végső döntés meghozatalát. A megfellebbezhetetlen tervezői hozzá nem értésre jellemző, hogy ,,a várható régészeti maradványok megőrzését az épületek lábakra állításával kívánta biztosítani". Más kérdés, hogy a sűrű betonlábazatok elhelyezése közben a cölöpverő gépek porrá zúztak minden elébük kerülő követ. Ennek következtében talán már soha nem tudhatjuk meg, hogy valójában mi ment veszendőbe Óbudán. A nagy hírű magyar régészet és műemlékvédelem akkori vezetői nem tudtak érvényt szerezni a tudomány- és a hagyománytisztelet érdekeinek. A Flórián téri közlekedési csomópont építésekor lényegesen kedvezőbb helyzetbe kerültek a kutatók; a Dalmy Tibor miniszteri biztos irányításával dolgozó tervezők és mérnökök munkájuk során nemegyszer módosították a beépített szerkezetek helyzetét, vagy más műszaki megoldást alkalmaztak, de mindig igazodtak a föltárt nagyszerű római emlékekhez. Magatartásuk cáfolata annak a szakbarbár technokrata szűklátókörűségnek, amit korábban, az óbudai lakónegyed építésekor észlelhettünk. A Budapest római örökségét összefoglaló kötet tanulságos és nagyszerű olvasmány, hiszen nemcsak a föltárt leletanyagot ismerteti, hanem a kutatások történetét is élvezetesen és részletesen adja elő. Koncepciózus mű, amelynek ugyancsak nagy érdeme, hogy a szerzők mondandóját hosszú időalapos kutatómunka hitelesíti. Messze kiemelkedik a hasonló szándékú leírások sorából azáltal is, hogy mindenkihez szól, s nemcsak a szűkebb szakmai közönség, de az érdeklődő laikus olvasó is megértheti mondandóját. (Corvina) ABODY BÉLA: Arcok, képek, önarcképek Abody új könyve csalódást okozott. A most közreadott Abody-memoárban részletes leírását kapjuk az író és Svéd Sándor vagy például Gáli István kapcsolatának. Még szegény Czibor János portréja is előrajzolódik itt, ám különös életű és szerencsétlen sorsú néhai barátunk titkaihoz aligha vezetnek Abody emlékezései. Körülbelül ennyi az, ami talán némi közérdeklődésre számíthat a műben. A könyv javát, több mint kétszáz oldalt kitevő, Szegény jó öreg Béla bácsi tündöklése és bukása, töredékekben, számos elhallgatással című pályarajzszerű emlékezés lényegében arra szolgál, hogy tájékoztassa az érdeklődőket, milyen sérelmek érték Abody Bélát. Hirtelenjében csak a négy legfontosabbnak vélt skandalum jut eszembe. Ezek: 1. A Magyar Állami Operaház vezetői megszüntették a neki jó ideig kiutalt szinekúra javadalmazást. 2. A Magyar Televízióban, ahol sokszor foglalkoztatták, az utóbbi időben nem szívesen szerepeltetik a magát igazán tévés személyiségnek képzelő Abody Bélát. 3. Hasonlóképpen a Rádiókabaré. 4. Pünkösdi királyságnak bizonyult a Vidám Színpadnál viselt igazgatói tisztsége. Ami operaházi szerződését, javadalmazását illeti, érdemes tűnődnünk fölötte. Hiszen rágondolni is rettenetes, mi lenne, ha az intézmény igazgatóságát arra köteleznénk, fizessen havi bért minden operaszerető magyar állampolgárnak. Mert Abody ottani tevékenysége — önbevallása szerint — jobbára csak a műfaj lankadatlan szeretetéből állt. Sokan emlékezünk Abody tévészerepléseire. Tudja ő, sőt, némi büszkeséggel hangsúlyozza, hogy valójában röhögőgép volt a képernyőn, ekképpen él azok emlékezetében is, akik még nem feledték el. Nem nagy szerepkör, de biztosan szükséges, hogy bizonyos műsorokban legyen előbruhaházó, aki nyerítéseivel figyelmeztet: ez a poén, ezen tessék nevetni. Ami a mellőztetését illeti: nemrégen Abody címmel többrészes műsort sugárzott a Magyar Televízió. A szellemi életünkben talán valamivel jelentősebb Kodály, Veres Péter, Németh László, Lukács György, Örkény, Déry és Illyés talán együttvéve sem kapott ennyi műsoridőt, s ilyen nagy nyilvánosságot, mint a negligált Abody. A Rádiókabaréból való kényszerű elmaradásáért Marton Frigyes rendezőt és Komlós Jánost kárhoztatja szegény mellőzött Abody. Eszébe se jut, a rádió műsorait befolyásoló közvéleménykutatásnak is van némi szerepe abban, hogy megállapíttassék, kinek a szóvivőségét vagy jellegzetes kacaját áhítja a közönség. (Más, de talán itt elhanyagolható kérdés: illő-e halottat sértegetni?) Abody belebukott a Vidám Színpad igazgatásába. Most aztán vitriolos mellékmondatokban meg is kapják érte a magukét a felügyeleti szerv vezetői. Nem tudhatni, mi az igazság Abody mellőztetésében, vagyis abban, hogy nagyhirtelen kénytelenek voltak megválni személyétől. Ne adjunk a pletykákra, de bízzunk benne, eljő az idő, s egyszer majd valaki, talán egy buzgó irodalomtörténész közreadja a Vidám Színpad akkori tevékenységét értékelő jelentést. Ennyit Abody mellőztetéseiről. Ő viszont, ha csak teheti, senkit nem mellőz, akit ismer. Intimpistás jóltájékozottsággal, immár nem tudom hanyadszor, tudósítja olvasóit olyasmiről, hogy például Vajda Miklósnak Bajor Gizi volt a keresztmamája. A könyv lapjain betegségeiről, testi bajairól is buzgalommal tájékoztat Abody, meglehet, tudnia kellene, hogy e magántermészetű közlések csak akkor számíthatnak közérdeklődésre, ha a vallomástevő személye érdekes, vagy ha tanulságos mondanivalót hordoznak. Németh László önmegfigyelő írása a hipertóniáról ma is megrendítő szép olvas-93 i A főváros irodalmából ajánljuk