Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Müller Tibor: „Mulatságos dolog sok mindent tudni”

nagy kanyarral Marxhoz. De már Platónt olvasva, 17-18 éves koromban szocialistának vallottam magam. Aztán az egyetemen, hogy, hogy nem, Ságváriék társaságába keveredtem. Amikor beléptem a Szociáldemokrata Pártba, apám a fejét csóválta, de csak annyit mondott: ,,Te tudod, fiam. Én nem szólok ellene, csak arra kérlek, te is tiszteld az én másféle meggyőződéseimet." Nem is volt ezzel semmi baj. Értelmes, józan emberek között éltem. Ő az egyik urnába dobta a szavazatát, én a másikba. Azt, persze, nem közöltem vele, amikor az illegális mozgalommal is felvettem a kapcsolatot. Nekem kezdetben kalandot jelentett, forradalmi romantikát, ő megijedt volna. — És mind e politikai érdeklődés mellett az irodalom? — Huszonhárom éves voltam, amikor az első regényemet megírtam. Martinovicsékról. Pontosabban: Őz Pálról. Zilahy Lajosnak küldtem el. Teljesen ismeretlenül, a postára bízva a szerencsémet. Három nap múlva magához rendelt. Főszerkesztő úr — kezdtem. Rám förmedt: „Én tegezlek, te se urazz, írók vagyunk. De ide figyelj, lehetsz tőlem szocialista, kommunista, szadista vagy mazochista, ha ezt a regényt kiadom, senki nem fog kételkedni abban, hogy kommunista szimpatizáns vagyok." De én nem tudom másként megírni — nyögtem bátran. „Szóba sem állnék veled, ha mást írtál volna. Kiadom. Aztán majd hülyének tettetem magam." — És ettől az első regénytől kezdve az irodalom nem eresztette? — Az írás és a katedra. Életem két nagy csapdája. Soha nem szabadultam belőlük. Pedig voltam ügyvédbojtár. Föladtam. Tisztviselő, városházi hivatalnok, nagyon utáltam. Kiadói igazgató vagy háromszor, menekültem. Csak tanítani szerettem. írásban és szóban. — Nem kifejezetten vezető típus. — Nem. Ezt még az ellenségeim sem állíthatják rólam. Szegény, nemrégiben meghalt Hermann István, valamikori tanítványom, később jó barátom, egyik kritikájában azt írta rólam: „Olyan megátalkodott pedagógus, hogy lírai költéményeibe is hasznos tudnivalókat csempész bele". Igaza volt. Az íróasztalnál is tanítok, és a katedrán is író vagyok. — És mindezt szórakoztatóan, humorral. Tudom, hogy teljesen illetéktelenek is beszöknek az óráira. — Szeretnek. Tudom. A bölcsészek is rendszeresen átjöttek az óráimra. Főleg, amikor még verstant is tanítottam. Csaknem tizenöt éve, hatvanéves koromtól, amióta nyughatatlan nyugdíjas vagyok, csak főtárgyamat, a drámatörténetet tanítom. És azóta nem járok értekezletekre. Ez volt a föltételem. Kikötöttem, hogy hajlandó vagyok bármennyit tanítani. Addig, ameddig akarják. De értekezletre többé be nem teszem a lábam. Jó, jó mondta az egyik minisztériumi főember, de miért? Azért kérlek, mert abszolút nem érdekel, amit más mond. — Azért ezt csak 75 éves korában mondhatja ki az ember. — Hát persze. És inkább csak bemondásnak jó, mint igazságnak. Hiszen például anélkül nem taníthat az ember, hogy ne figyeljen oda másokra. És én szerencsés voltam, mindig akadtak körülöttem olyanok, akikre érdemes volt figyelnem. — Van legendás tanárideálja? — Vajthó László. Aki a piaristáknak Sík Sándor, az nekünk, berzsenyistáknak Vajthó László volt. A magyar pedagógia legnagyobb alakjai közül való. Agysejtjeimben valahol ott van édesanyám, édesapám mellett. Vajthó tudta azt, amit csak kivételesek: ráébresztett bennünket arra, hogy jó, sőt, mulatságos dolog sok mindent tudni. — Azt hiszem, a mulatságos az egyik kulcsszó. Azt mondják, hogy az ön óráin nemcsak tanulni, mosolyogni is lehet. — Fogcsikorgatva semmit nem érdemes csinálni. Vagy legalábbis nagyon nehéz. Tudni pedig könnyű. Csak tanulni kell hozzá. És ha az ember ráébred, hogy ez milyen szórakoztató is lehet, nyert ügye van. — Ön különben is derűs alkat. — Kétségtelen. De szerintem a derű is megtanulható. Az ember kezdetben kényszeríti magát arra, hogy megtalálja a legrosszabbnak is a jobbik oldalát. Később már megy magától. — Milyen érzés az, amikor valaki életében legendává válik? — Nem tudom. Inkább anekdotahőssé lettem. Hogy miért? Soha nem törtem rajta a fejem. Általában kellemes, kedvező hatással vagyok az emberekre, és biztos, ez is közrejátszik abban, hogy sokakkal el tudtam hitetni: a tudás érdekes, mulatságos, érdemes tudni, mert az élet szépségéhez és gyönyörűségéhez tartozik. Van egy életelvem vagy magatartásom, vagy sarkigazságom, nem is tudom mim. Az, hogy mindannak ellenére, amin keresztülmentem, nem tudtam föladni, hogy az élet, úgy, ahogy van, tulajdonképpen gyönyörű szép. Amiben borzasztó sok baj érheti az embert és rengeteg bánat. De mindig ráéreztem arra, hogy jó dolog emberek közt élni, jó dolog szeretni, jó dolog olvasni, jó dolog látni a világot, és nem kell okvetlenül a csúnyát észrevenni benne. Babitsnak volt igaza: akármilyen felhős az ég, fölötte mindig ragyogóan kék az ég. Majdnem olyan banális, mint egy slágersor. Mégis mélyen igaz. — Ez a derű csak belülről jöhet. — Természetesen. De olyan külvilág kell hozzá, amivel az ember harmóniában van. Nekem megvan az összes létező rossz véleményem azokról a dolgokról, amelyekről rossz véleménnyel kell lenni. De van érzékem ahhoz, hogy megtaláljam a jót. Nagyon szeretek mászkálni Londonban. Remek. Nagyon szeretek csavarogni Párizsban. Pompás. Csak éppen azt nem tudom elképzelni, hogy ne a kevésbé remek, kevésbé pompás Budapesten éljem le az életem. Ez az én világom. Majdnem azt mondom, nemhogy Magyarország, nemhogy Budapest, hanem a Lipótváros. Az Újlipótváros. Azt hiszem, hogyha a Szent István körút másik oldalára kellene költöznöm, kivándorlásnak érezném. Egyszóval harmóniában vagyok ezzel a világgal, és harmóniában vagyok az anyanyelvemmel. A leírt szóval, a kimondott szóval, a befogadott szóval. — Ha hízelegni akarnék, mondhatnám, persze, ha valaki ilyen fölényesen érti a hangszerét, mint ön a nyelvet, könnyű kialakítani a harmóniát. — Jólesik hallani. De ehhez kell egy fajta függetlenség is. Olyan, amit nem adhat sem politika, sem hatalom, sem pozíció, mert ez szellemi függetlenség. Megszerezhető. — Számomra mindig gyanús volt az olyan ember, akit mindenki szeret. Attól lehet tartani, hogy az ilyen szőnyeg alá söpri a dolgokat, elsimít, elrendez, csendre int, hogy kellemesebben múljéksK idő. Nem akarok pimasznak tűnni, de önről soha sehol semmttyen rosszat, senkitől nem hallottam. Ön nem gyanakszik? — Azért sok embernek az idegeire megyek. Azt tudom, hogy általában szeretnek, de azért vannak, akik nem állhatnak, mert túl szabadnak tartanak. És igazuk van. Soha életemben nem tartoztam egyetlen csoportosuláshoz, nem követtem szellemi iskolákat. Soha nem a szomszédom véleményét mondtam. Nézze, teméntelen sok irodalomtörténeti könyvemet általában elolvassák, de azért óvakodnak osztani a véleményemet, mert az általában nem azonos a napi kurzussal. Többnyire külön — vagy éppen különc — véleményem van. De ez nem ellenzéki. Csak más. Belátom, idegesítő lehet. — Ahhoz, hogy az embernek, nem más, hanem egyáltalán véleménye tegyen, sokat kell tudni. — Sokat kell olvasni. Nekem ez életformám. Hamarabb észreveszem, ha elmarad az olvasás, mintha kimarad egy étkezés. Nekem néhány órát naponta olvasnom kell. Ezen belül sok verset. Szenvedélyes versolvasó vagyok. Még olyan nyelveken is szeretek verset olvasni, amit alig értek, mert játszom a ritmikával. — Ön olyan ember, akinek nagyon egységes a világról alkotott képe. Ugyanakkor ezt nem igyekszik senkire ráerőltetni. Nem tát ebben valamilyen ellentmondást? — Nem. Tiszteletben tartom mások véleményét, amennyiben nem embertelen. Istenem, hátha nekik van igazuk. Ebben nekem van igazam. — De indulatai vannak? — Indulataim vannak, de nem vagyok indulatos. — Szereti az embereket? — Nem könnyű, de kifejezetten szeretem az embereket. De nagyon jó, személyes viszonyban tudok lenni kutyákkal, macskákkal, lovakkal is. — Hogyan lehet megszerezni ezt a bölcs derűt? — Nem kell nagyon törnie magát az embernek. Hipp-hopp eltelik háromnegyed század, és már meg is van. De azért nem árt hozzá a szerencse sem, és olyan gyerekkor, amiben nekem részem lehetett, amikor csordultig telítődtem szeretettel. Megértő szeretettel. Odahaza szerették az embereket. A szüleim. Amíg meg nem ölték őket. A szeretet borzasztó erőt ad. És fantasztikus dolgok sülhetnek ki belőle. Harminchét évi szerelmes házasság után az isteni szerencse folytán új szerelmes házasságra találtam. Már három éve élek ebben az újra megtalált harmóniában, amely szakadatlan testi, lelki és szellemi erőt ad. Ez kell is, mert azt hiszem, még nagyon sok dolgom van. MÜLLER TIBOR