Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Pethes Sándor: A Normafa normája és formája

A NORMAFA normája és formája ,,1914 januárjában volt. A Svábhegyen épp a bobbajnokságra készültünk, de az Istenhegyi utat — nagy bosszúságunkra — felszórták salakkal, s így a bobtréningből semmi sem lett. Csapatom breakmanje, az örökké fiatal vívóbajnok, Krencsey Géza, akkoriban már síelt. Ebéd után kölcsönkértem léceit, és Kirchmayr Kálmánnal kicsúszkáltunk a Normafa felé. Kitűnő, 20-25 centiméteres porhó borította aznap a réteket. A nagylejtőnél néhány síelőt találtunk. Megkérdeztem egyiküket (később kiderült, hogy Blaskó Arthur, a síszövetség egykori tanácstagja volt), le lehet-e itt menni? Azt válaszolta, hogy ha kezdő vagyok, akkor veszélyes dolog megpróbálni. És alig fejezte be szavait, már le is száguldott, csakhamar hatalmas porfelleg jelezte, hogy nyugvópontra jutott. Én is nekimentem a Normafa-lejtőnek és — nagyot buktam. A síelést azonban még aznap nagyon megszerettem. És másnap már vettem egy barátomtól egy erősen használt, régi, lilienfeldi kötésű sít és egy hatalmas bambuszbotot..." A fenti sorok írója, Déván István, a MAC versenyzője nyolc évvel később, 1922. január 25-26-án a Magyar Sí Szövetség országos bajnokságán kenterben verte összes ellenfelét, és néhány héttel később rajthoz állhatott Zakopánéban, azon a nemzetközi versenyen, amelyen először indultak magyar síelők az első világháború után. Ám időzzünk még visszaemlékezésénél. Ami a legfigyelemreméltóbb, az az, hogy a Normafa lejtőin már több mint hetven évvel ezelőtt is síeltek, a csúszós Istenhegyi utat pedig, ha nem is sózott homokkal, akkor is szórták. Nem szól a visszaemlékezés arról, hogy Déván István és síelő barátai egy-egy sikeres vagy kevésbé sikeres lesiklás után miként tették meg az utat ismét a Svábhegyre, de feltehető, sőt, nagyon is bizonyos, hogy gyalogosan. „Tisztelettel" jelenthetem, hogy 1986 decemberében és az elkövetkező téli hónapokban a gyaloglás ugyanolyan divat lesz, mint hetvennyolcvan évvel ezelőtt. Az egyetlen budai sílift ugyanis 1984-ben végleg bemondta az unalmast, újat pedig nem építettek. Mindezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert a századfordulót követő évtizedekben kezdetben néhány tucatra, majd néhány százra tehettük a Normafa lejtőin száguldozó síelőket. Most meg, ugyebár, több ezerre. Egyszerűen megbecsülhetetlen a Szabadság-hegyre (régebben Svábhegy!) látogató síelők és szánkózok tömege a hétvégeken, többen esküsznek rá, hogy olykor tíz-húszezren tolonganak itt. A síelés ugyanis, elsősorban a lesiklás, hallatlan népszerűségre tett szert az elmúlt néhány évben. Bizonyítékul szolgálhat erre nemcsak a szabadság-hegyi lejtők zsúfoltsága, hanem a szomszédos Csehszlovákiába zúduló magyar turisták hada. Ez utóbbiak, természetesen, a tehetősebbek, ha valamennyi fővárosi síelő felkerekedne a hétvégeken, akkor valószínűleg le kellene zárni a határt. S bár tagadhatatlan, hogy a Börzsöny, a Mátra és a Bükk is kedvező síelési és szánkózási lehetőséggel kecsegtet, a távolság, az utazási költségek, illetőleg a szálláshiány mind-mind olyan tényezők, amelyek végül is határt szabnak a vágyaknak. A Normafa tulajdonképpen egy karnyújtásnyira van minden budapestinek, és népszerűsége a zsúfoltság ellenére sem fog csökkenni. De ami az előbb említett „gyaloglási kényszert" illeti: a caplatáson kívül van még egy lehetősége a lesiklóknak, hogy újra a hegyre juthassanak. Ez pedig a következő: aki a néhány percig tartó mámorító lesiklás után a Harangvölgy bejáratáig jutott, felülhet egy autóbuszra, elmehet vele a Moszkva térig, majd ismét buszra ülhet, és a végállomáson a céljához ér. Ez testvérek között is minimum háromnegyed óra. Tessék egy kicsit utánaszámolni! Mondjuk, valaki ötször szeretne lesiklani, a fentebb említett utat ötször kell megtennie. Öt órája megy veszendőbe! Marad tehát a gyaloglás, ami egészségügyi szempontból nem megvetendő ugyan, ám a tapasztalatok szerint a mai alpesi szerelékben olyan megerőltető, hogy még igen edzett sportember is bedobja a törülközőt kéthárom hegymászás után. Akárhogy is szépíteném a helyzetet, tudomásul kell venni: sí és lift olyan összetartozó fogalmak, mint sí és hó. A budai hegyekben mindaddig nem lehet a lesiklás örömét igaz szívvel érezni, amíg nem épül sífelvonó. Kutatásaim során több olyan emberre akadtam, aki állította, hogy meggondolatlanság volt egyik napról a másikra az egyetlen működő síliftet leállítani. Tizenhárom éves működése alatt egyetlen baleset sem történt, így hát milyen alapon indokolták felszámolását azzal, hogy baleset- és életveszélyes. Nos, ha baleset nem is történt, a liftet, sajnos, meg kellett szüntetni, mivel működtetése műszaki okok miatt teljesen lehetetlenné vált. Az utolsó öt esztendőben például csaknem minden szezonban félmilliót költöttek karbantartására. (Megint más kérdés, hogy ebből a pénzből új liftet lehetett volna építeni!) Szinte tálcán kínálkozik a kérdés: miért nem hasznosítjuk a Libegőt síliftként? Ámbátor ez az a kérdés, ami a magyar sísport vezetőit egyszer már szíven ütötte. Mégpedig azért, mert éppen a Libegő építése szüntette meg az egyik legjobb lesiklópályát a budai hegyekben. A Budapesti Közlekedési Vállalat illetékeseit, ha nem is kerítette hatalmába a lelkiismeretfurdalás a Libegő téli kihasználatlansága miatt, mégis olyan lépésre, jobban mondva, elgondolásra késztette, ami üdvözítő megoldást tartogat a főváros lakóinak. A közelmúltban küldték el javaslatukat a Magyar Sísport Szövetséghez, miszerint a Libegő alatt, annak közelében, egy sípályát és szánkópályát kívánnának építeni. A 170 méter szintkülönbségű pálya minden bizonnyal egy csapásra a legnépszerűbb lesiklóhely lehetne, érthető tehát, hogy a szövetség vezetői csak helyeselni tudták az elképzelést. Ha a pálya megépülne, nem kellene sífelvonót létesíteni, hiszen maga a Libegő lenne a felvonó. A sok feltételes mód egyetlen oka, hogy a benyújtott tervezet egyelőre csak papíron létezik. A szakemberek szerint a pálya kialakításához egy-két hónap elegendő. Ha! Ha mihamarabb hozzálátnának a lejtőt ellepő 20