Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - Dr. Gerelyes Ede: A munkásosztály szerepe a városformálásban

TORTENELEM tariátus számára is vonzó menekülési irány a fővárosból Rákospalota. S ebből következik a harmadik korszaka: él az ófalu — mezőgazdasági termelésével és életmódjával —, valami marad az egykori villákból, a szerény polgári életmódból, s nő az új telepesek súlya, akik zömmel munkások. Ez a felépítmény akkor is megmarad, amikor Pestújhely leválik a községről. Dél-Budán Budafok volt a legjelentősebb munkásréteggel rendelkező település. A századfordulón lakosságának 51 százaléka az ipari népességből került ki. A kezdetben telepként fejlődő Budatétényben ennél is magasabb a munkások aránya: 62 százalék. Külön telepként született meg, az 1900-ban indult parcellázásból, a közeli Baross Gábor-telep. A régi településre kétszáz éven keresztül rányomták bélyegüket a barlanglakások. A vízmű 1899-től épült ki, s Budatétényt is bevonták a vízellátásba. Nagytéténybe csak 1920-ban jutott el a vezetékes víz. 1898-ban elkészült a villanytelep, de a közvilágítás még sokáig gyatra maradt. A villany Nagytéténybe 1917-ben, Budatéténybe 1929-ben ért el. A csatornázás helyzete kriminális volt, ez 1931-ben indult meg Budafokon. Itt, a mai XXII. kerület területén is megtalálható jelenség, hogy az üzemek az olcsóbb telekárak miatt még közművek hiányában is vállalják a kitelepülést, s önmaguk gondoskodnak vízről, villanyról, csatornázásról. Ugyanezt a jelenséget a másik parton, az egykori Gubacsipusztán épült gyáraknál is meg lehet figyelni. A 20-as évekre a több mint 60 ezres lélekszámú Pesterzsébet ivóvízellátása létkérdés. 1913-ban hozzáfogtak, de a vezeték építése csak 1924-ben kezdődött meg igazából, azaz egy évvel a várossá alakulás után. A szomszédos Soroksár hosszan őrzi mezőgazdasági jellegét, de itt is megjelennek a korábban csak a Rákos vidékére jellemző telepek. Itt a Pesterzsébetről is kiszoruló proletariátus szerez magának nyomortanyáknál alig jobb lakhelyet. De itt telepedtek le — erőszakosan, engedély nélkül puszta területet foglalva — a fővárosban felszámolt nyomortanyák elűzött lakói, például a ferencvárosi ún. Hangya-telepről. Ezeknek a munkástelepeknek a közművesítése 1950-ig megoldatlan marad, vagy rendkívül vontatottan halad. A Soroksár környéki telepek — a községen túliak — rendezettebbek. Kelendőek itt a telkek, mert a Helyiérdekű Vasút biztosítja a gyors összeköttetést a fővárossal. Infrastruktúrájukról más jót alig lehet mondani. A négy részből összeállt Kispesten 1898-ban köszönt be a villanyvilágítás, de a vízvezeték még 15 évet várat magára. A VÁROSEGYESÍTÉS PROBLÉMÁI Ez a hatalmas peremvidék, amely egyre inkább gyűrűhöz hasonlított, az agglomeráció fogalmán túli mértékben tapadt a fővároshoz. A jelentősen megjavult közlekedés, az utak, vasutak és a villamos-összeköttetés kiépülése, az ipar szerkezeti összefüggései egyre inkább egységes területté olvasztották a peremterületeket a fővárossal. Az 1873-ban mintegy 26-30 ezer lakosú peremvidék 1910-ben 217 ezer lakosú lett. Valóban viharsebesen fejlődik, de éppen ilyen gyorsan változik korábbi jellege is, s válik zömében munkástelepüléssé. 1890 és 1910 között 150 százalékkal nőtt ezekben a helységekben a munkáslakosság aránya. Magának a fővárosnak is tovább gyarapszik a népessége, 1910-ben közel jár a 900 ezerhez. Ha a tényleges gazdasági, társadalmi helyzetet vesszük figyelembe, akkor ehhez a számhoz hozzáadhatjuk a peremvidék lakosságát, s akkor milliós városról beszélhetünk. A hagyományos Budapest lakossága az 1930-as népszámlálás idején éri el az egymilliót, de a peremterületekkel együtt 1 415 000 lakóinak száma! A számok ismeretében azt is látni, hogy lakosainak foglalkozási megoszlását tekintve a főváros és a gyűrű együtt fokozatosan munkástöbbségűvé vált, a munkásság lett a város legszámosabb társadalmi rétege. A gyorsan fejlődő ipar bázisán túlsúlyra jutó munkásság várost formáló erővé vált. Előtérbe került Nagy-Budapest megteremtésének ügye. Jelen ismereteink szerint 1892-ben tárgyalta és vetette el első ízben a főváros vezetése Nagy-Budapest létrehozásának gondolatát. 1901-ben Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye közigazgatási bizottsága fordult ilyen kérelemmel a miniszterelnökhöz. Feliratukban — többek között — kimondták: „Újpest, Rákospalota, a Cinkotához tartozó Mátyásföld, Almássytelep, József főherceg telep és a Csömör községhez tartozó Puszta Szentmihály, valamint Kispest, nemkülönben Erzsébetfalva és Kossuthfalva községek volnának azok, amelyek a fővároshoz volnának csatolandók". Ebben a javaslatban lényegében a vármegye gondjai jelentkeznek, azokat a területeket sorolja fel, ahol a legtöbb szociális kérdés jelentkezik, amelynek terheit a fővárosra akarják áthárítani. Az első igazán sokoldalú, elemző tanulmányt — Bárczy István polgármester kérésére — a fővárosi várospolitika jeles alakja, Harrer Ferenc készítette el. A mű egyértelműen — a nehézségek taglalása mellett — Nagy-Budapest megvalósítását javasolja. Külön érdekessége a munkának, hogy lényegében a mai Budapest határait rajzolta fel. A PEREMVIDÉK POLITIKAI „VÖRÖS GYŰRŰ" A század elején megfogalmazódtak a Magyarországi Szociáldemokrata Párt község- és várospolitikai elvei is. Ebben már benne foglaltatott Nagy-Budapest megteremtése. Ők igen jól ítélték meg az akkor már ténylegesen meglévő gazdasági, társadalmi és politikai összefüggéseket, s önálló, a várost és a peremterületeket összefogó nagy-budapesti titkárságot létesítettek. Ugyancsak korán reagált a rendőrség: még a század elején kiterjesztette tevékenységét a peremterületek nagy részére. A falusiasabb települések a csendőrség ellenőrzése alatt maradtak. A szociáldemokrata várospolitikai elvek alapján az egyesítés a forradalmak időszakában is felvetődött, felismerték szükségességét. Az ellenforradalom hatalomra jutása után hosszú ideig nem került ez a kérdés napirendre. A peremterületeknek a forradalomban vitt szerepe kétségtelenné tette a hatalom számára, hogy ez a peremvidék politikai „vörös gyűrű", a rendszer ellenzéke. A 30-as évekre viszont kétségtelenné vált, hogy a terv megvalósítása objektív szükségszerűség. Az ellenállás változatlanul nagy. Akkor már jelentős szociáldemokrata frakciója van a Fővárosi Törvényhatósági Bizottságnak. Újpest és Kispest után — 1922-től — ott voltak a szociáldemokraták Erzsébetfalva, Pestújhely és Rákospalota törvényhatósági bizottságaiban is, összesen hatvanan. Figyelembe véve, hogy 54 tagjuk volt a fővárosban, az egyesítés komoly veszélyt jelentett volna a kurzus számára. Ez volt a fő ok, de a városvezetés — nem indokolatlanul — a pénzügyi nehézségeket hangsúlyozta. A szakirodalom 17 község és 5 város becsatolását tartotta szükségesnek — lényegében ez valósult meg 1950-ben. 1942-ben Szendy Károly könyvet írt az egyesítés mellet, ennek a tervnek a második világháború szegte szárnyát. Végigkísértük — röviden — a modern, milliós, többségében munkáslakosú város kialakulását. A belső területek zömének beépülése, a városon belüli és kívüli gyáripar döntő súlya, majd átkerülése a peremterületekre, a peremterületek munkástelepülésekké alakulása — ezek voltak a modern város formálódásának a munkásosztályt érintő fontos állomásai. Szerepével — mint láttuk — nem állt összhangban helyzete: a város nyújtotta infrastruktúrából ő kapta a legkevesebbet. A fővárosi szakmunkások a vidékinél magasabb munkabére nem ellensúlyozta a munkástömegek rossz szociális helyzetét, nyomorát. A munkásság osztállyá szerveződése, politikai, gazdasági, érdekvédelmi, kulturális szervezeteinek kialakulása nagyon fontos tényező volt a főváros történetében. 44