Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Nemeskürty István: Az utolsó tíz év

NEMESKÜRTY ISTVÁN AZ UTOLSÓ TÍZ ESZTENDŐ (1531—1541) Keserves újesztendő! Buda várában Szapolyai a király, János néven az első s egyszersmind utolsó. A hosszúra eresztett, magyarosan pödört bajszú, dús hajú uralkodó képe — fején egy keresztben végződő, süvegszerű koronával, nem azzal, amit mi a szentistváni koronának ismerünk! — egy Buda városának írott oklevél aranypecsétjén maradt ránk, ez róla az egyetlen hiteles ábrázolat. Ami érzékelteti, hogy János király kedvelte Budát, és királykodásának hányatott éveiben, ha csak tehette, itt tartózkodott. Amint most is, 1531 januárjának első napjaiban. A „két karácsony" közötti ünnepek hajdan tréfákkal fűszerezett, vidám napok voltak, nem azok a meghitten bensőséges családi együttlétek, mint korunkban. Hiszen végül is születésnapot ült a keresztény világ, Jézus születését... Karácsony előtt pár nappal szabadult meg Buda és a király Habsburg Ferdinánd hadvezérének, Roggendorff tábornoknak ostromzárából, de fel se tudtak lélegezni, mert a segítségül hívott belgrádi török hadak késve érkezvén, és Roggendorffnak hűlt helyét találván, jobb híján a Felvidéket kezdték fosztogatni a „szövetségesek". „Ez a csapás annál is inkább szánalmas és kegyetlen volt a lakosoknak, mert Krisztus urunk születésének ünnepe táján történt, melyet a lakosok mindenütt tréfás mulatozással szoktak eltölteni, de amely most, váratlan gyászba és könnyekbe fordulva, még jobban sújtotta őket" — írja az események után vagy hetven esztendővel Istvánffy Miklós, és így folytatja: „Amint János király messziről, a budai vár ablakából meglátta, hogy ártatlan férfiak és nők nagy sokaságát hurcolják kegyetlen szolgaságba — nem tudta visszatartani könnyeit, és szomorúan mondotta környezetének: — Ennek a csapásnak és szerencsétlenségnek nem én, hanem Ferdinánd és a németek az okai." Amint az közismert: az időben előbb, a törvényesen megválasztott I. János és a később, egy tucatnyi dunántúli főnemes által Pozsonyban magyar királlyá kikiáltott Habsburg Ferdinánd között belháború dúlt Magyarország birtoklásáért. Buda szilárdan János király kezén van, ott lakik a Mátyás építtette palotában. A város ekkor nagyobbrészt magyar, kisebbrészt német nyelvű lakossága megszenvedte ugyan a Mohács utáni esztendőket, de még viszonylagos békességben él a háborgatások ellenére is. Nemrég érkezett ide Budára Wittenbergből Dévai Bíró Mátyás evangélikus prédikátor, aki Bebek Imre budai házának oltalmában magyar nyelven kezdi hirdetni a reformáció tanait. De megérkezett ide a török parancsára és János király ma már alig érthető egyetértésével: Alvise Gritti velencei kalandor, a szultáni udvar bizalmasa, akit az uralkodó — talán kényszerűségből — Magyarország kormányzójává tesz meg. Ez a Gritti, a velencei államfő házasságon kívül született fia, ékszerkereskedő és diplomata, rémuralmat gyakorol az országban, nemes urakat végeztet ki, vele szemben a törvényes közigazgatás tehetetlen, Bánffy János nádor éppúgy, mint Athinai Deák Simon, Buda várának kapitánya, a helyőrség parancsnoka. Szerémi György udvari káplán, a király kíséretének tagja, aki ott kotnyeleskedett Budán, azt is tudni véli, hogy Deák Simon „húshagyó hetében nagy tréfát csinált", „vacsorán és ebéden kicsúfolta a kormányzó urat olaszos modora miatt." Buda lakosságának hétköznapjairól híradószerűen pergő képekben számol be Bornemisza Péter, aki a harmincas évek közepén született, s aki kisgyerekként részben átélte az általa leírtakat, részben szüleitől, rokonságától, a cselédségtől hallotta a történteket. „Sok lator bujaság, éjjel való gyolkosság, boltok feltörése" történt — ami persze minden nagyváros életének velejárója. Az egyik budai bíró kártyás fiai orvul gyilokkal támadtak apjukra; a két fiút éhhalálra ítélték, kínjukban egymást marcangolták. A főurak tivornyáiról a későbbi jeles hadvezér, Balassi Menyhért személyesen számolt be Bornemiszának: „Balassi Menyhért beszélte szörnyűségét az lator bujaságnak, hogy ő elein, Budán, mikor az friss polgár-feleséget elhozatná: az bűntétel után elutálá őtet, és émelygett belé, gondolván, egyebek is mint undokoskodhattak véle. Azért nem fekhetett egy ágyba véle, hanem elűzte mellőle, és párnát hagyított neki." A kisfiú átélt egy földrengést — „az polcról az fazekak lehullának és az tornyok is romlanak: Budán és Pesten, az én házamban" — és végignézte egy csepűrágó mutatványát, aki kivájt tökbe kapaszkodva óhajtotta átúszni a Dunát, s a bámész tömeg diadalordítása közepette már-már át is evickélt a túlpartra, amikor elengedte a tököt és vízbe fúlt... Buda tehát él, fejlődik, virágzik; európai nagyváros — az akkori mértékkel mérve. Gyógyfürdőit számosan élvezik, tisztiorvosi szolgálata — mint ma mondanánk — Zolnay László tanúsága szerint magas színvonalú; János király a már régóta létezők mellé új kórházat alapít. Kolostorok, iskolák, könyvtárak működnek. Élénk a kereskedelem. Működött a vízvezeték és néhány közkút — minderről érdekfeszítőn ír Zolnay László (Ünnep és hétköznap a középkori Budán). Az addigi ostromokat, vagyis inkább csak ostromzárakat kiheverte, a szultán 1526-os rövid otttartózkodása is emlék csupán. A palotát rendben tartják, az utcákat gondozzák. Itt él az udvar, s vele a közigazgatás számos hivatala; az egyik hivatalban Pesti Gábor dolgozik, aki az évtized közepén Bécsben — többek között — meséket nyomtattat ki magyar nyelven. A város lakossága nagyon komolyan vehette a város fejlesztésének terveit, mert ekkoriban keletkezett az a Mátyásnak tulajdonított vágyálom, mely Buda világvárosi méretű fejlesztésének gondolatát dédelgeti. Még Gritti kormányzónak is tulajdonítanak ilyesféle terveket: „Az utca egyik oldalán, mely a város közepe felé esik, az egy-54