Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - André Wurmser: Interjú Kádár Jánossal (1962)

Végül, a párt és a kormány politikájának őszintének és nyíltnak kell lennie. Mindig világosan meg kell mondani az egész népnek a célt és a célhoz vezető utat. Meg kell mondani nyíltan, kikre támaszkodunk, kik ellen küzdünk, milyen módszereket akarunk alkalmazni. Nem szabad eltitkolni sem a legyőzendő nehézségeket, sem az elkövetett hibákat. A tömegek nemcsak nyíltságot követelnek tőlünk, azt akarják, hogy a szó és a tett egy legyen, nem szabad, hogy a politikát olyan valaminek lássák, amely deklarációkból és beszédekből áll, míg a valóság valami egészen más. Ha megfigyelte, ideológiai téziseinkben, módszereinkben, munkastílusunkban igazán kevés az új. Pártunk annak köszönheti munkája hatékonyságát, hogy visszatért a marxizmusleninizmus tanához és gyakorlatához. Megszabadult a személyi kultusz torzulásaitól, s megszabadult a revizionista osztályárulás terhétől is. De pártunk Központi Bizottsága vagy állami szinten a kormány nem talált ki semmi újat. A. W.: Megengedi, Kádár elvtárs, hogy félbeszakítsam? Ön kétségtelenül a szocialista világnak azon személyiségei közé tartozik, akiket ma a nyugati sajtó a legkevésbé bírál, megesik, hogy demokraták, liberálisok önt példaként állítják a francia kommunisták elé, akiknek szemére vetik, hogy mindig csak ugyanazt hajtogatják. És ön már az első szavaiban a marxista-leninista ,,egyáltalán nem új" vonatnak a szigorú megtartásával magyarázza az önök csodálatos sikereit. Ez pikáns. K. J.: Tudom... De csak Magyarországról beszéljünk. Magyarországon jelenleg sokféle ember támogat bennünket, különböző meggondolásból. Többségük a szocializmus tudatos híveiből áll. De támogatnak bennünket olyan emberek is, akiknek társadalmi tudata viszonylag gyenge, és akiket legfőképpen saját és családjuk életkörülményei érdekelnek. Ezek nem sokat törődnek az ideológiával, a személyi kultusz az ő számukra mélységesen érthetetlen, és azt se nagyon tudják, hogy mi a revizionizmus, csupán azt mondják: az élet könnyebb, jobb lett, tehát én is egyetértek... De tudjuk, hogy időnként bizonyos elismeréssel beszélnek rólunk mások is, az ön által emlegetett emberek szellemi rokonai. Miért? Két okból. Először is, mert 1956-ban megpróbáltak valami nekik jobban tetszőt: egy Mindszentyből, Nagy Imréből, Nagy Ferencből és néhány másból álló koalíció-félét, ami nem sikerült nekik. Belenyugszanak tehát abba, ami van, és ami — amint ők mondják — nem is a legrosszabb. A másik ok, hogy illúziókban ringatják magukat. Azt hiszik, olyan fejlődés előtt állunk, amelyet ők szívesen neveznek liberalizációnak, azt képzelik, azt remélik, hogy le fogunk térni a szocializmus alapjáról. A. W.: Még mindig összetévesztik a szabadságot a liberalizmussal. K. J.: Erről van szó. Reménykednek. Hát csak reménykedjenek... A legutóbbi években Magyarországon végbement fejlődés ismételten igazolja annak a lenini gondolatnak a helyességét, hogy a tömegek számára semmi sem olyan fontos, mint a saját tapasztalatuk. Népünk végigélt minden elképzelhető tapasztalatot: megismert egy nagyjából helyes kommunista politikát a felszabadulást követő első három esztendőben, majd átélte a személyi kultusz éveit, azután a revizionista árulást és az ellenforradalmi fölkelést, míg végül hat év óta napról napra tapasztalja, mennyire helyesek a marxizmus-leninizmus elvei. A. W.: És ráadásul, ami történt, az rendkívül merész és új. Az állami élet minden szintjén megnyitotta az önök kormánya az ajtót minden magyar előtt, csupán azt kívánva tőlük, hogy legyenek rátermettek, becsületesek és a rendszerhez hűek. Nem veszik figyelembe többé az egyetemre jelentkezők szociális származását. Június elseje óta 25 000 magyar kapott külföldre szóló útleveléhez 70 dollárt a megfelelő forint-ellenértékért. Szatirikus színházaik telt házak előtt játszanak, nem kímélve sem a kormányt, sem a rendszert. Én csak néhány jellemző újdonságról szóltam itt. Sok magyar barátom van. Őszintén szólva, míg egyesek ezekben az intézkedésekben a szocializmus magyarországi szilárdságának biztosítékát látják, némelyek azon tűnődnek, nem korai és veszélyes-e ez a bizalom és ez a nagyvonalúság. K. J.: Helyesen tette, hogy föltette ezt a kérdést, és én egyenesen fogok rá válaszolni. Nálunk is felvetődik ez a kérdés, sőt, egyesek azt is mondják, hogy ez vagy az az intézkedésünk elvileg nem helyes. Ezért mi nem haragszunk: természetes dolog, hogy a fejlődés bizonyos szakaszán ilyen kérdések ilyen formában vetődjenek fel egyesekben. Megpróbálok tehát válaszolni önnek. Az említett intézkedések egy egésznek a részei. Nem kevesebbről van szó, mint a leninizmusnak a mai kérdésekre adott feleletéről, vagyis olyan problémák megválaszolásáról, amelyekkel Marx, Engels és Lenin nem foglalkozhattak, mert nem találhatták ki, hogy 1962-ben ezek vetődnek majd fel Magyarországon. Nekünk kell megoldanunk őket, annak az iránytűnek a segítségével, amelyet ők örökül hagytak reánk. Elhatározásainknak két forrása van: a szocializmus igazába vetett hitünk és a tömegekbe vetett bizalmunk. A. W.: Csak az illendőség tart vissza, hogy tapsoljak. K. J.: Jogos-e ez a hit és ez a bizalom? A mindennapok valósága válaszol erre a kérdésre. Hat év óta a párt azt ismétli: a kommunistáknak össze kell fogniuk a pártonkívüliekkel, és ezt az elvet a párt a gyakorlatban megvalósítja. Helyes-e ez? Erre nem lehet az együttműködés okainak ismerete nélkül válaszolni. Ha azért fognának össze párttagok és pártonkívüliek, hogy szétzúzzák a szocializmus vívmányait, ez az együttműködés nem lenne helyes. Ha a szocialista társadalom építésére fognak össze, akkor ez az összefogás helyes. Márpedig nem titok sem a kommunisták, sem a pártonkívüliek előtt, hogy ennek a szövetségnek a célja a szocializmus felépítése. Immár hat éve, hogy a párt nem csap naponta nagy hűhót a saját vezető szerepéről, nem szónokol reggeltől estig a proletárdiktatúráról. Sőt, szembehelyezkedünk azzal a sztálini tétellel, amely szerint a kommunisták különös anyagból vannak gyúrva. Ez a tétel helytelen. A kommunisták ugyanolyan anyagból vannak, mint a többi ember, azzal a különbséggel, hogy nekik van tudományos világnézetük, világos céljuk, magas társadalmi tudatuk. Végül a párt hat év óta ajánlja, hogy meg kell becsülni a pártonkívülieket, gratulálni kell nekik, hajói dolgoznak, és sohasem a kommunistákról zeng dicshimnuszokat... Nos, és mi az eredmény? A párt vezető szerepe kétségen felül áll. Népköztársaságunk, amely a proletárdiktatúra kifejezője, életerős, a kommunisták nagyobb megbecsülésnek örvendenek, mint valaha, leraktuk a szocializmus alapjait. Egész felfogásunk alapköve a termelési eszközök kisajátítása, társadalmi tulajdona. Nos, a termelési eszközök társadalmi tulajdona hat év alatt nagymértékben kiterjedt; a lakosságnak több mint 95 százaléka szocialista termelési viszonyok között, a közösség tulajdonában levő termelési eszközökkel dolgozik. Ezért gondoljuk, hogy nem hiba az, ha a kommunisták továbbra is gratulálnak a pártonkívülieknek, a pártonkívüliek pedig továbbra is becsülik a kommunistákat: ezt így egészségesebbnek érezzük. Ezért gondoljuk, hogy az említett intézkedéseket elvi alapon és egyáltalában nem elhamarkodottan hoztuk. A. W.: Tudtam, hogy előbb-utóbb sor kerül ilyen intézkedésekre, de megvallom, nem reméltem, hogy ilyen hamar. Talán ez egyszer hiányzott belőlem az optimizmus? K. J.: Erre azt válaszolhatom: meg voltam győződve arról, hogy előbb-utóbb sor kerül ilyen intézkedésekre, de én sem gondoltam, hogy ilyen hamar. Mi, kommunisták, az ellenforradalmi fölkelés legválságosabb pillanatában is meg voltunk győződve a kommunizmus győzelméről, de képtelenek lettünk volna megmondani, hogyan és mikor sikerül majd rendbetennünk az elvi és politikai kérdéseket az emberek fejében is. De minden gyorsabban és jobban sikerült, mint reméltük. Minden! A népköztársaság megszilárdítása, a törvényesség helyreállítása, az 1958. évi választások eredményei, a mezőgazdaság szocialista átszervezése. 25