Budapest, 1986. (24. évfolyam)
11. szám november - Harangozó Márta: Jövőt igéző elmúlt idő
honnan jönnek, nem valahova mennek, ők csata közbeni állapotban léteznek. Múltbéli alakoknak tűnnek, ezt látszik erősíteni ruházatuk. De nagyon is jelenbéli figurák, mert a halottakat az élők emlékezete élteti, s az élők úgy idézik fel halottaikat, hogy a megidézés módja mindig az élőket jellemzi, nem az eltávozottakat. Ez a csata közbeni helyzet a mi sorsunk, a mi vállalt feladatunk és lehetőségünk. A menetelők tömegének egésze mást látszik mondani. A stilizáltabb, krómacél alakok a maguk rekvizitumaival Károlyi történelmi pillanatát, az őszirózsás forradalmat idézik. Ezek a figurák olyannyira az idő emlékeztető távolából jönnek, hogy lábuk nem is éri a talajt, inkább csak lebegnek. A kompozíció bal oldalán, a bronzból öntött katonafigurák előtt, messze a jövőbe lépve-lebbenve szintén stilizált, egyre inkább csak körvonalaikban létező figurák mozdulnak. Köztük vannak Tatlin és Lebegyev matróza, Uitz Béla menetelő vöröskatonái, Derkovits 1514-es parasztjai. Akik a kompozíció centrumában menetelnek a velük és köztük mozdulóktól nem látják ezt a már eszmei menetet. A fejük fölé emelkedő Kun is csak sejtheti, kik haladnak távolabb és milyen célokkal. A fő figura, Kun Béla mellé, köré épített kompozíció nem díszlet, nem a történelmi alaknak arcot adó arctalan tömeg. Ez a vonuló sokaság külön is megkomponált, önmagában is gondolatokat hordozó része a monumentális műnek. Elismerem és elfogadom, hogy első pillanatra nehezen befogadható és értelmezhető ez a nem egy ritmusra lépő tömeg. Zavarba ejtő, hogy mi ez a közvetlen megjelenésében tarka sokaság és sokféleség. Berzenkedést válthat ki az emberben, de még inkább valami megmagyarázhatatlan nyugtalanságot. Kik ezek, mi látszólag céltalan menetelésük funkciója, hogyan verbuválódtak Kun Béla köré más-más történelmi időből és helyszínről? A magyarázatot mindenkinek magának kell meglelnie. Aki megtalálja, még ha csak érzelmi szinten is, gazdagabb lesz. De vajon segít-e a szobrász a keresésben, a szándékával találkozó válasz meglelésében? Meggyőződésem, hogy igen. Nem magyaráz, s főként nem magyarázkodik, de éppen a kompozíció egésze vezethet el a jó felismeréshez. A centrum előtt haladók zászlót visznek „Veszélyben a Tanácsköztársaság" felirattal. Ez konkretizálja a történelmi pillanatot, ám ezt a nagyon is célirányos magyarázatot tágítja a kompozíció folytatása, ahol már arctalan, csak körvonalaikban létező, az időbe beleolvadó, illetve onnan még csak éppen kilátszó alakok mozdulnak. Nem egy adott időponthoz kötődő tehát a magyarázat. Különösen nem, ha a konkrét történelmi pillanatot a fő figura ábrázolata felől faggatjuk. Éles ellentmondás látszik ugyanis a felirat szövege és az ábrázolt alak között. Hiszen az emelvényen álló Kun Béla már nemcsak azt tudja, hogy veszélyben van a Tanácsköztársaság, hanem megélte saját emberi és vállalt eszméje tragédiáját is. Mit jelent tehát a kompozíció centrumában álló figurák realisztikussága, karakteressége, s mit az a szobrászi megoldás, hogy onnan távolodva a konkrétnak tetsző is valami más, mint a közvetlen jelentése? A szobrász szándéka ellenére feszülnek ezek az ellentmondások, vagy éppen ezek hordozzák az alkotó műbe rejtett, a műegésszel elmondandó gondolatát? A kérdésben, talán, benne van a véleményem szerinti magyarázat is. Varga ezzel a minden részletében mozgásra épülő szoborcsoporttal folyamatot, a tovagörgő idő valóságát kívánja érzékeltetni, s benne minket, múltidézőket. A mi jelenvalóságunk ez a kompozíció, a mi menetelésünk, hiszen részei vagyunk ennek a múltnak, mint ahogy életünk, sorsunk része ez a múlt. A mi vesztett csatáink ábrázolata és jövőbe lépésünk az, ami megjelenik szemünk előtt. Az idő vibrálása ez az alkotás. Első pillantásra mintha halottak vonulnának, csak a múlt üzenne. De a kompozíciót feszítő gondolatok ébresztik rá a szemlélőt, hogy az adott múlthoz való viszonyunk önmagunk jelene. Talán ezért is nem lobog fennen az a két zászló, amely a kompozíció két végletében szerepet kap. A Kun Béla melletti zászló csüggedten lóg, a katonák által tartott pedig belesodródik, gubancolódik a tömegbe, s veszélyt sejtet. Nem a reménytelenség állapota ez, hiszen a valahonnan jöttünk, valahova tartunk vonulás lényegi vonása a műnek. De nem is ünneplő hozsánna. így, ezáltal lép a mába a történelmi figura, ezáltal lesz mai jelentésűvé a vonuló tömeg hármas tagoltsága. Varga nekünk szól, és mégsem aktualizál. Kompozíciójának első jelentése történelminek is értelmezhető, de nem akar csak múltillusztráció lenni. Ezt a bonyolult, a plasztika nyelvén kifejezhetetlennek tetsző helyzetet bámulatosan használja ki, s éppen ezáltal képes általános érvényű gondolatot hordozóvá „varázsolni" történelmi s mégsem csak a múlt által élő kompozícióját. Úgy vélem, szó sincs ez esetben valamiféle deheroizálásról. Sem a „hős", az akkor még éppen csak megalakult és tapasztalatokban szegény kommunista párt vezetőjének „lehúzásáról" a mindennapok reálisabb világába, sem a néhány hónapig létező új társadalmi rend utólagos kritikájáról. Varga, miként József Attila a proletariátust, formának használja a történelmi személyt és a korszak rekvizitumaival hitelesített figurákat egy tágabb és mélyebb gondolat, sőt, gondolatkör megfogalmazásához. Ettől és ezáltal több és más ez a szobor, mint történelmi esemény vagy helyzet ábrázolata. Különben ezt a vélekedést látszanak megerősíteni a szoborkompozíció formai motívumai is. A tágabb értelemben vett formához tartozik az a „mesterséges" tér, amelyben a szoboregyüttes megjelenik. Varga nagy munkái: a Radnóti, az újpesti Partizánemlékmű, a Károlyi-, a mohácsi Leninkompozíció, a kaposvári sokalakos szoborcsoport, az István király-kompozíció, és sorolhatnám tovább a példákat, a körbeölelő környezetben olyan „mesterséges" térben helyezkednek el, ahol a szobor megjelenésének „helyzete" maga is tartalmi mondanivalót hordoz. A Kun Bélát és korát, az eszme „őstörténetét" és kalandját, illetve sorsát bemutatni kívánó mű mesterségesen megépített domb közepén áll. Közömbössé válnak a mögöttekörülötte távolabb álló épületek. Saját terében él, mozdul a szoborcsoport. Behatároltan, saját lehetőségei szerint és saját terébe, idejébe gyökereztetve. Közvetlen találkozásunk, mint például a mohácsi Lenin-figurával, nem lehetséges. Erre azért is szüksége van a művésznek, hogy bizonyos távolságba állítsa a mű szemlélőjét, megteremtve ezáltal a szoborcsoport befogadásának lehetőségét, az alapot a megértéshez. Varga művészetének másik sajátossága, hogy igyekszik felhasználni a történelmi idő művészeti jegyeit. Az István királykompozícióban a nomád magyarság művészi értékeit és a középkor plasztikai formakincsét. Ebben a Tanácsköztársaság idejéből való rendkívül izgalmas és színvonalas plakátok formai jegyei, motívumai éppúgy megtalálhatók, mint például Tatlin már említett matróza vagy a korabeli orosz festészet más megoldásai, természetesen átültetve a plasztika nyelvére. Vajon e sokféleség nem marad-e meg sokféleségnek, tud-e szervülni, sajátossá és egyedivé átváltozni? Varga ezt a „beöltözést" bámulatosan érti. Mindig csak annyit emel át öntörvényű művészetébe, amennyi még nem feszíti szét a mondanivalót szolgáló formavilágot. A részletek, motívumok tehát egységgé, egyetemes látvánnyá rendeződnek, s bár felismerhetők, önmagukban nem érvényesülnek, csak a kompozíció építkezésének egészében. Varga egy-egy alkotásán belül többféle anyagot is felhasznál, s mindig tartalmi indíttatással. A szoborcsoport centrumának matt bronzát ezüstfényű múlt-jövő alakok, krómacél figurák fogják körbe. Ez nem csupán a gazdagabb fény-árny játék kiaknázása érdekében alakult így, sokkal inkább azért, hogy a közvetlen létezés realitásával szemben érzékeltesse azt, ami már elmúlt idő, vagy bennünk esetleg csak lehetőség, nekünk élő jövő. Ennek a képzetnek a megerősítését szolgálja, hogy a krómacél figurák lent sötétebbek és felfelé haladva válnak egyértelműen ezüstös fényűvé. Lehetetlen egy ilyen rövid cikkben leírni mindazt, amit gondolatként, látványélményként Varga ebben a kompozícióban összefogott, összesűrített. Műve nemcsak a jakobinusok vérétől megszentelt Vérmező és Budapest egyik fő plasztikai értéke, hanem a modern magyar és nemzetközi szobrászat nagy és — véleményem szerint — korszakos kísérlete, hogy miként lehet megmenteni a partikularitásba veszni látszó plasztikát, képzőművészetet, miként lehet úgy köztéri szobrot teremteni, hogy az megmaradjon látványnak, de ne legyen illusztráció vagy csupán térplasztikai elem. Hogy a szobor valóban jel legyen. HARANGOZÓ MÁRTA 13