Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - A címlapon: Szulejmán szultán Budán 1541-ben. Török miniatúra, 41x23,5 cm. Topkapu Szeráj Múzeum. Fehér Géza felvétele

pesti tükör Szecessziós kerámiák A műtárgyak iránti érdeklődést tekintve külön-külön is azt mondhatjuk a szecesszióra és a kerámiára: divatban van; talán sohasem volt olyan nagy keletje a századforduló tárgyainak s a porcelánnak, keménycserépnek, majolikának, mint manapság. így tehát látatlanban is biztos sikert ígérőnek mondhatnánk az Iparművészeti Múzeum kiállítását, amely A magyar szecesszió kerámiaművészete címet viseli. A tárlatot látva még kevésbé fukarkodhatunk jelzőkkel; az összeállítás, amelyet Budapestet megelőzően Faenzában, az 1985. évi 43. nemzetközi kerámia versenyen mutattak be, a magyar kerámia kivételesen eredményes korszakáról beszél, arról a mintegy négy évtizednyi időszakról, amelyben iparművészetünknek ez az ága az európai élvonalba vagy legalább annak közelébe emelkedett. A kiállítást, persze, nem egyszerűen a divat szülte, hiszen az Iparművészeti Múzeum szecessziós kiállításai jóval megelőzték az érdeklődés fölélénkülését: tíz-tizenöt évvel ezelőtt külföldön is jelentős tárlatokon mutatta be anyagát. A mostani bemutató viszont, mivel egyetlen iparművészeti ágra koncentrál, s azon belül is egyetlen műhelyt, a pécsi Zsolnay-gyárat helyezi a középpontjába, meggyőzően vázolhatja fel negyven év technikai-formai változásait, reprezentálhatja az eredményeket, illetve figyelmeztethet arra, hogy jó néhány, ebben az időszakban működött műhely, gyár tevékenysége még mindig nincs kellően feldolgozva. Reprezentatív tárlat, kitűnő installációval — a néző csak azon tűnődik el egy pillanatra, hogy milyen katalógust készített volna hasonló külföldi intézmény, hasonlóan fajsúlyos bemutatóhoz. Bizonyára nem olyat, amilyen itt megjelent, amelynek fekete-fehér fotóin éppen a lényeg, a mázak ragyogó színvilága vész el, hogy a gazdag növényi ornamentika szépségét éppen csak sejtetik a képek. A tárlat gazdagságát, persze, nem csökkenti ez a hiányosság, hiszen a rendezők mintegy száznegyven darabot mutatnak be, ebből száztíz a Zsolnay-gyárból került ki. Ez a kiemelés a katalógust író Csenkey Éva szerint többszörösen indokolt: ,,Ez az a magyar gyár — írja —, melynek kifejlődése egybeesik a XIX. század utolsó negyedében az új művészeti jelenségek kifejlődésével; sikereik csúcsidőszaka a XX. század első évtizedében egybeesik a szecesszió nemzetközi elismertségének és gyors lehanyatlásának, átalakulásának időszakával. Ez az a magyar gyár, amely művészeti, technikai eredményeivel a vizsgált időszakban úgy emelkedett Európa kortárs kerámiaművészetének élvonalába, hogy annak karakterét maga is alakította..." Magyar és európai jelentőségű művészetet teremteni egyszerre — maga a kísérlet is figyelmet érdemel. P. Szabó Ernő Lövölde tér... Ritkaságszámba megy, hogy budapesti utca vagy tér sláger témája legyen. Tavaly októberben a 168 órában, az ötórai hírek előtt hallhattuk első ízben a Lövölde tér című dalt Kern András kellemes előadásában. Másik János zenéje és Horváth Attila szövege olyan sikert aratott, hogy a dal egy részletét — számos telefonkérésnek eleget téve — a műsor végén, közkívánatra, újrajátszották. Már akkor gyanítani lehetett, hogy sikerlemez lesz, a beharangozott megjelenés elhúzása vagy elhúzódása csak fokozta a hatást. A Váci utca és a Váci út után az Erzsébetváros e jellegzetes pontja is dalszöveg „tárgya" lett. Ám nem maga a tér fakasztotta dalra a szerzőket, nem a múltja, nem a jelene, nem a Liget vagy Nagykörút közelsége, hanem a hiábavaló várakozás Őreá, ahol, ha fúj a szél, a fák is félrehajolnak a huzat elől. A hiábavaló várakozás élménye emlékké nemesedhetett az alkotó(k)ban. Lövölde tér, ahol soha sincs nyár, jó idő. Valóban, a tér fekvése — a Városliget felől a Gorkij fasoron, a Duna felől pedig a Majakovszkij utcán át fúj be a szél — nem vonzza még napos időben sem a sakkozókat és a kártyásokat. Átmenő forgalom van a régi, patinás téren: a trolimegállónál (70-es, 78-as), az autóbusz-megállónál (33-as) várakozókat, gyermeküket sétáltató anyákat, a poros játszótéren unokára vigyázó nagyszülőket valószínűleg Kern András sanzonélőadása kapta meg, talán ezért nem hiányolták a szövegből a tér múltját idéző sorokat. Pedig 145 évvel ezelőtt is cúgos lehetett a tér, amikor felépült a fővárosi új céllövölde az árvízben megrokkant régi helyett. A kívül-belül impozáns épület bejárati sarka az akkori Városligeti fasor felé esett, környékét akkor is hatalmas platánok és hársfák övezték. Föltehető, hogy az 1890-ben lebontott épület helyén, az árnyat adó és szelet fakasztó fák alatt tartották rendre azokat a munkásgyűléseket, amelyekről a Népszavában tudósítások, a Vasárnapi Újságban pedig fotók maradtak ránk. Amikor megnéztem a Kiscelli Múzeumban a céllövölde emlékét őrző tárgyakat, a korabeli litográfiákat és kőnyomatokat, azon meditáltam, mit ajánljak az olvasóknak a dal mellé: a huzatos teret vagy helyette a múzeumot? Mindkettőt. (stenczer) Karácsonyi jókívánság TETTAMANTI BÉLA rajza VÁROSHÁZI TUDÓSÍTÁSOK Hegyre mászó mozgólépcső Húsz évvel ezelőtt nagy vitákat keltett: megépítsék-e újra a Várban az elpusztult Siklót, vagy pedig helyére mozgólépcsőt tervezzenek. Az előbbi mellett szóltak a hagyományok, az utóbbi mellett viszont az, hogy sokkal nagyobb a teljesítménye. A tanács végül is felépítteti a Siklót. Míg a vita zajlott, megjelentek a világon a hegyre mászó mozgólépcsők. Ezek a legváltozatosabb terepen is használhatók, fedettek, védettek, jól beleilleszthetők a tájba. Ha a világkiállítás az óbudai hegyek lejtőin nyílik meg, vajon nem ez lehetne a legeszményibb közlekedési eszköz? A Közlekedési Főigazgatóság véleménye: számításba jöhet a Bécsi úton tervezett kötélvasút helyett a hegyre mászó mozgólépcső. Hol legyen a Magyar Panteon? Régi javaslat: a Mező Imre úti temetőben tervezzék meg a Nemzeti Panteont. A legutóbbi időben vitatni kezdték az elgondolás helyességét. Valóban a temető erre a legalkalmasabb hely? Nem volna jobb a Honfoglalók kertje? A legújabb javaslat értelmében a Honfoglalók kertje három részből állna: emlékhely Árpád sírja, Fejéregyháza mellett, népünk ezerszáz éves történetét bemutató képzőművészeti alkotások sora és a Magyar Panteon. Hely van bőven, különösen, ha — az egyik ötlet szerint — népünk legnagyobb fiainak és lányainak szobrát a hegyen, az erdő szélén, sőt, az erdőben állíttatnák fel. Ez nem változtatná meg a hagyományos tájat, s valóban hatásos megoldás lenne. Vándorló föld alatti múzeum Van-e akadálya, hogy a Nemzeti Múzeum közelében, egyik földalatti-állomáson bemutassák a történeti gyűjtemény kincseit — esetleg másolatokban? Nincs akadálya. Hely van, a biztonság megfelelő, s mivel itt fordul meg a legtöbb ember, közönségben sem lenne hiány. A javaslat szerint a földalatti vasút állomásain helyeznék el a régi város, elmúlt korok emlékeit, azaz a középkori Pest, az ókori Aquincum köveit csakúgy, mint homályba vesző idők élővilágának örökségét. Mert a főváros területén 400 ezer évvel ezelőtt is élt ember, s a későbbi leletek tanúsága szerint barlangi medvén kívül vadlóra és mammutra is vadászott. A földalatti-állomás eszményi hely lehetne múzeum számára. A sok emlék megszépíthetné a csarnokokat. Egyben jelentősen enyhíthetné a növekvő múzeumi gyűjtemények nagy gondját: a temérdek érték elhelyezését és kiállítását. Aczél Kovách Tamás 4