Budapest, 1986. (24. évfolyam)

10. szám október - Dr. Radó Dezső: Nehéz ma fának lenni

NEHÉZ MA FÁNAK LENNI A beton es a fa harcából az esetek többségében a beton kerül ki győztesen. Ennek az egyoldalú küzdelemnek az az oka, hogy a beton mellett érvek és érdekek harcolnak, a fák mellett viszont csak az érvek. A küzdelem akkor válna egyenlővé, ha a fakonfliktusban a fák fegyverzete kiegészülne az érdekekkel is. A fák, szerencsés vagy szerencsétlen sorsuktól függően, megélhetnek tíz vagy akár ezer esztendőt is. Utóbbira példa a Borsod megyei Ziliz ezeréves tölgye, míg Göcsejben két ötszáz éves gesztenyefáról is tudunk, Boncodföldén és Nagykutason. A budapesti nagy öregek: a közel kétszáz éves japán akác a Vár rondellája előtt meghatározó városképi elem, a hasonló korú magyar kőris a városmajori templom előtt és a korelnök: a Roosevelt téri akác. Ez utóbbit 1789-ben ültették egy fasor részeként jelenlegi helyére, és a mai Nyugati pályaudvar környékén volt Schulek-féle faiskolából származik. Tekintve, hogy a faiskolai fák rendszerint 3 évesek, a Roosevelt téri akác most tekinthető 200 évesnek. Ha látással, érzésekkel és indulatokkal ruházzuk fel a fákat, akkor a Roosevelt téri akác láthatta a Lánchíd megnyitását és a Tudományos Akadémia hivatalába igyekvő Arany Jánost. Budapest fasorainak 557 602 példánya nem tartozik a szerencsés sorsúak közé. Nehéz ma fának lenni a betonrengetegben! A fák egy részét kitörik, kivágják, agyonsózzák, elgázosítják (gázcsövek szivárgása), de legfőképpen tönkreközlekedik. Vizsgáljunk meg egy védett fasort a II. kerületi Vörös Hadsereg útján 1986. július 31-én, csütörtökön. Az 1101 darab, főleg vadgesztenyékből és részben japánakácokból álló fasor út melletti vadgesztenyéi az adott időpontban már nagyrészt elbarnultak, lombtömegük 20-25 százalékát már lehullatták, normális körülmények közt élő társaik két hónappal későbbi, szeptember végi állapotának feleltek meg! Ugyanezen fasor úttesttől távolabbi vadgesztenyéi épek voltak, haragoszöld színűek, az őszi színeződés leghalványabb jelei nélkül. A jelzett napon 14 és 15 óra között 1321 gépjármű haladt át az útvonalon, és ezalatt kibocsátott — 1 kilométerre számítva — 44 kg szén-monoxidot, 1,1 kg kén-dioxidot és 1,65 kg nitrogéndioxidot (ez utóbbit az orvosok rákkeltőnek minősítik). Egy nap alatt a kibocsátás körülbelül tízszeres, a vegetációs időszak alatt pedig a fasor 1 kilométerére 72 500 kg szén-monoxid, 1800 kg kén-dioxid és 2720 kg nitrogén-dioxid jut. Kétütemű motorok esetében hozzászámítandó még 24 1300 kg elégetlen szénhidrogén is, amely filmszerűen, vékony rétegben eltömi a sztómákat — a növények légzőnyilásait —, így a leveleket valósággal leperzseli. Gyakorlatilag azonos vizsgálati eredményeket kapnánk más fafajokkal, és a pesti oldalon is. Ha eltérő mértékben is, de minden fafaj érzékeny a város ártalmaira, az pedig végképp közömbös, hogy a vizsgálatokat Pesten végezzük, avagy Budán, mert utóbbi laksűrűsége már csak 2,5 százalékkal kisebb Pesténél, néhány év múlva pedig meghaladja azt. A vizsgálat leglényegesebb eleme, hogy a megdöbbentő mennyiségű káros széndhidrogénszármazék nagy részét a fák az emberek helyett vállalják magukra! Megkapják ezenkívül a levegőben lévő port, kormot és egyéb szilárd szennyező anyagokat is, amelyek jelentős része a mi tüdőnk helyett a fák levelein köt ki. Hogy mennyit vállalnak magukra a szennyeződésekből, az a fák számától, lombtömegüktől és elhelyezkedésüktől függ. Ezért nem vigasztaló, ha egy ötvenéves belvárosi fa helyett kiültetnek néhány négyéves fát valamelyik lakótelepen. Az előbbi terjedelme 80 lombköbméter, az utóbbi egy példányának negyed lombköbméter. Az előbbi porlekötő kapacitása több mint 300 kg, míg utóbbié 1 kg egy vegetációs időszak alatt. Természetesen nem fejezhető ki minden számokkal. Nem számszerűsíthető az esztétikai élmény, amit a szép fa ad az alatta sétálóknak. Sétálni ugyanis csak fasorban lehet, a fa nélküli utca viszont csupán közlekedésre szolgáló cső. A fasor esztétikai hatását nem kizárólag megnyugtatóan zöld lombtömegével adja meg, hanem azzal is, hogy az építmények merev vonalrendszerét szeszélyesen elágazó ágaival feloldja. A fasori fák kiemelik az épületek szépségét, ezért nem véletlen, hogy fényképészek, operatőrök sűrűn foglalják képeikbe az ábrázolni kívánt épület elé belógó ágakat. Más esetekben a csúnya házakat a fák lombjai jótékonyan eltakarják. Gondoljunk csak a Roosevelt tér nyomasztó zöld épületére, amelyet csupán a tér növényzete tesz némileg elviselhetővé. Miért pihentető a fák alatt tartózkodni? Mert érzékszerveinket a szokásostól eltérő hatások érik. Szemünket pihenteti a zöld lombtömeg, hallószerveinkre jótékony hatással van a lombok zizegése és a madárfütty, közérzetünket pedig javítják a jótékony klimatikus hatások, mint a párásabb levegő, kiegyenlítettebb hőmérséklet. Ugyanakkor a fasorok társadalmi mozgásterek is, amely tényt már Széchenyi is felismerte. A pesti sétatérért való négyéves fáradozása során (1842—1846) kifejtette, hogy a sétatér nem csupán közegészségügyi célokat szolgál, hanem alkalmas hely az emberi kapcsolatok teremtésére is. A Széchenyi által kiharcolt és felesége által felavatott sétatér emlékét a Szabadság tér déli részén a Teles Ede által alkotott „Virulj" díszkút ma is hirdeti. Ez kétségtelenül a leghíresebb fasor fővárosunkban, de nem az első. Az a Vár viszszafoglalása után 34 esztendővel létesült az akkori Bastei Promenádon (ma Tóth Árpád sétány), a második pedig 1789-ben a Rakpiacon (ma Roosevelt tér). Ezek a fasorok azonban cseppek voltak a fejlődő főváros tengerében. A Krúdy által „Budapest vőlegényé"-nek nevezett Podmaniczky Frigyes így ír 1868-ban „Budapest jövője" című cikkében: „Egy régi bűnnek helyrehozása érdemel még főtekintetet, amely ha végigjárjuk s tekintjük Budapestet, minden figyelmes vizsgálónak, s különösen azoknak, akik itt élni kénytelenek, azonnal a szemébe tűnik — s e hiány: a fa hiány, a sétányok, nyilvános kertek nem léte. Régi bűnnek mondom ezt joggal, mert nálunk nem fát nevelni, de pusztítani érezték magukat hivatva az emberek". Podmaniczky — mint a Közmunkák Tanácsának tagja, majd 1873-ban alelnöke — sokat pótolt az általa feltárt hiányokból, hisz oly nevezetes fasorok köszönhetik néki létüket, mint a Duna-korzó, a Sugár (ma Népköztársaság) út kiépítése és fásítása, s többek között a Kosztolányi által megénekelt Üllői úti fák. Egyébként jegyzőkönyvi hitelességgel kimutatható, hogy a haladás szolgálói, továbbá a költők és a budapesti fák mindig jó barátságban éltek. A budapesti fák karrierje az 1960—1980 közötti években ívelt a legmagasabbra. E húsz év alatt számuk 100 ezer darabbal nőtt, és így érte el a mai félmillió feletti számot. Tehát nagyjából négy budapestire jut egy utcai sorfa. Ám nem hallgatható el, hogy a már említett hatások külön-külön vagy összegezett eredményeképpen évente 2-3 ezer fa pusztul el fővárosunkban. A fa szervezete