Budapest, 1986. (24. évfolyam)

10. szám október - Müller Tibor: „Pesti parasztok vagyunk”

FŐVÁROSI EMBEREK Varga Ferenc „Pesti parasztok vagyunk'' Sikerember. Amihez csak nyúl — beüt. Az eredményeket már természetesnek veszi, és nem süti le szerényen a szemét, ha dicsérik. Azért azt sem hiszi, hogy mindenki azonnal a szívébe zárja. Csak egyvalamiben hisz feltétlenül: a munkában. Napi 14—16 órát dolgozik, és néha azt sem tudja, vasárnap van-e vagy hétfő. Felesége, gyermekei évtizedek óta megszokták, hogy kevés jut a családfőből, baráti köre pedig kéznél van. Noha szívesen olvas, beszélgetni inkább csak szakmai kérdésekről szeret. Néhány éve a szemüvegért nyúl, ha apróbbak a betűk. Erőteljes, nyílt ember. A mérlegelésnél egy-két kilóval túlesne a súlyhatáron. Hatvannégy éves. Az Óbuda Tsz elnöke. — Vastag szőnyeg, faburkolat, elegáns ülőgarnitúra. Nem egy téesziroda benyomását kelti az Ön munkahelye. — Remélem, nem azt akarja mondani, hogy ez itt pompa! Lát egyetlen fikuszt, rododendront, pálmát? Van itt hivalkodó váza, készlet? — Nincs, de .. . — Szeretem a rendet és a célszerűséget. Kényelmes körülmények között hatékonyabb a munka. Ez csak nem bűn? — Világért se. Egyszerűen szokatlan. — Hall majd tőlem szokatlanabb dolgokat is. — Tudom, Ön híres a szókimondásáról. — Na hallja, ha már ez is híressé teszi az embert! De ide figyeljen: én nemcsak hangosan mondom, amit mondok, komolyan is gondolom. Ha egy cigánygyereknek ígérek valamit és elfelejtem, éjjel fölriadok, és kiver a verejték. Szégyellem. Jobban, mintha egy miniszter telefonálna rám. Az adott szóra világéletemben kényes voltam. És másoktól is elvárom. Éppen most hőbörgök. Egy féltetejű garázst csináltatok, és a mesterek hitegetnek: most jönnek, most jönnek, aztán sehol semmi. Mérgemben agyon tudnám csapni őket. — Elég sokszor kerülhet konfliktushelyzetbe, hiszen az emberek nem mindig kényesek az ígéretükre. Könnyen becsúszik egy határidő-módosítás. — Nincs becsülete a munkának. Gyerekkoromban földbirtokon dolgoztam. Nyolcvan fillér volt a napszám. Ettől nem szerettük meg olthatatlanul a földesurat. Mégis, ha elcsúszott a kapa, kézzel kiszakítottuk az ottmaradt csomót. Ez volt a kötelességünk. Önmagunk becsülése. És amikor betakartuk a szőlőt a Mátraalján, megálltunk és gyönyörködtünk benne; simogattuk, szépen fölhúztuk az alját. Befejeztük. Kész. Hibát nem lehetett találni rajta. Ott maradt tisztán a föld. Ez a burkoló meg, aki a szép olasz csempét válogatta, úgy rakta föl, hogy ha nagyobbat tüsszentek, lepotyog. Miféle ember az ilyen?! A kutyámat nem bíznám rá. — Korán kezdett dolgozni? — Mióta az eszemet tudom, mindig volt kötelességem. A ház körül, az állatoknál. Hat-hét éves koromban már hasznomat vették. Ha mást nem, ételt hordtam az apámnak. Tizennégy évesen már egészrészes arató voltam. Hajnali háromkor keltünk, napnyugtáig ki nem jött a kasza a kezemből, csak evéskor. A csomóban, a férgek, rovarok között aludtunk néhány órát, aztán tovább, amíg csak lábon állt a gabona. — Ma is meg tudná fogni a kaszát? — De még mennyire. Az aratást még élveztem is, mert aki jól ki tudta verni-fenni a kaszát, könnyen haladt, még az erős emberek nyomában is. — Hát éppen Ön sem lehetett valami tökmag! — Persze, jól megnőttem, de keszeg voltam. Csak szívós. Mindent kibírtam. Csupa var volt a hátam a negyedakós permetezőtől, ahogy a tőkesorok között cipeltem egész nap, s közben járt a kezem, pumpáltam, a fene majd megevett. — Erős gyerek volt? — Nem nagyon kezdtek ki velem a társaim. Talán látszott rajtam, hogy mindenbe.belemegyek, ha eltökéltem magam. — Nagy családban nőtt föl? — Az anyámék tizenketten voltak testvérek, az apámék nyolcan. Nekem csak egyetlen testvérem volt, az is meghalt. — Hol? — Nagyrédén. Ott születtem. A rédei határban volt három hold földünk. De olyan silány, hogy abból nem tudtunk megélni, ezért már az apám is napszámba járt. Vele voltam először félrészes a Földvári-birtokon, aztán a Borghy-földön, a Dőryuradalomban. Jó, történelmi borvidék ez. Akadt a szőlőben mindig munka. De eljártunk a gyöngyösi piacra magunkat árulni is. Hat kilométer Rédéhez, reggel fél ötkor ott kellett lenni, ha napszámot akartunk. Úgyhogy, ha nem volt más dolgunk, jó korán nekivágtunk a másfél órás útnak. Aki késett, bánhatta, mert a javát, az erőseket, a vastag nyakú gyerekeket hamar kiszedték. Én is elkeltem minden alkalommal. És akkor még virtusból azt néztük, hogy egy csatorna hosszát, 16