Budapest, 1986. (24. évfolyam)

10. szám október - Seregi László: Sarusok alkonya

Korszerű fékezőberendezések nehézségeket észlelve, a szakemberek újra nekiálltak, hogy számot vetve az anyagi és egyéb lehetőséggel, kidolgozzák a fejlesztés főbb irányait. Hosszas morfondírozás után arra jutottak, hogy az elődök tervei nagyratörőek, népi demokráciánk beéri két rendező pályaudvarral, Soroksáron és a Rákos mentén. A változatosság kedvéért ebből a nekirugaszkodásból sem lett semmi. És a Fradi tovább dolgozott, egyre nagyobb és nagyobb terheket viselve meg-megrogygyanó vállain. A kocsik nemritkán Bicskén vagy Vecsésen várták a bebocsáttatás percét, amely mindinkább késett. Pár órás kényszerszünetre már fel sem kapták fejüket a mozdonyvezetők, csak akkor kezdték emlegetni egyesek felmenőit, ha eltelt az első szabad pályán töltött munkanap. Valamit most már tényleg tenni kellett. Ezúttal a MÁV Tervező Intézetének kollektívája dugta össze a fejét, eldöntendő, hogyan is lehetnének úrrá a ki-14 alakulni látszó, állandósuló káoszon, és abban maradtak, amiben elődeik: meg kell építeni az új rendező pályaudvart! Ezt már ismerjük, kapták vissza a szakvéleményt, hozzátéve, hogy most, „elvtársak, nehéz időket élünk, nincs elég pénzünk a még ennél is szükségesebb beruházásokra sem; szóval, nekünk az lenne a javaslatunk, hogy olyan megoldás szülessen, ami lehetővé teszi a ferencvárosi rendezőkapacitás bővítését. Persze, arra is ügyeljenek az elvtársak, hogy a rekonstrukció alatt nem állhat le a munka, eközben is hozniuk kell a szokásos gurítási teljesítményt." Az Állami Tervbizottság 1982. február 4-én hozott határozatot a ferencvárosi rekonstrukcióról, és alig három és fél év múltán megtörtént az első kapavágás. — Valovics elvtárs, már megbocsásson, de nekem gőzöm sincs arról, hogy mit csinál egy rendező pályaudvar, azt meg pláne nem tudom elképzelni, hogyan kell ,,tartalékaink mozgósításával hozni az eddigi gurítási teljesítményt!" Beavatna a titkukba? — fordulok a Körzeti Üzemi Főnökség helyettes vezetőjéhez, akinek szemlátomást tetszik az őszinteség, minden további kérés nélkül hajlandó is visszatáncolni a kályhához, hogy onnan elindulva jussunk el addig, hogy lajstromba vegyük, melyek az itteni legfeszítőbb gondok. — Rendezni többféleképp lehet — kezdi a fiatal főnökhelyettes, és hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, felpattan a székéről, és a térképet hívja segítségül, mondanivalóját szemléletesebbé teendő. — Az, ugye, világos, hogy az országrészek között fenn kell tartani a gazdasági kapcsolatokat. — Mi az, hogy! Bővíteni is kell őket — kontrázok rá, jól tudván, hogy a gazdasági reform merőben új alapokra helyezte üzemeink, gyáraink kapcsolatát. — A világ legtermészetesebb dolgának tartjuk, hogy a termékek idejében és zavartalanul eljutnak, teszem azt, Miskolcról Zalaegerszegre. Odáig nincs is baj, amíg Miskolc csak Zalaegerszegnek akar valamit szállítani. Vasútilag az eset roppant egyszerű; a szerelvény, amiről most már tudjuk, hogy inkább elegyként érdemes beszélnünk róla, befut Ferencvárosba, új mozdonyt és friss személyzetet kap, és máris roboghat tovább, mintha mi sem történt volna. De ilyen eset a valóságban csak ritkán fordul elő. Ennél sokkal gyakoribb, hogy — példánknál maradva — Miskolc nemcsak Egerszegnek, hanem Zalalövőnek is árut küld, de hogy tovább bonyolítsuk a gombolyagot, küld még pár rakományt Győrnek meg Veszprémnek. A kocsikat tehát rendezni kell aszerint, hogy mely helységet írták a kísérőlevelükre. És az igazi bonyodalmak ekkor jelentkeznek, mert már csak pihegve bírjuk a terhelést, ha bírjuk egyáltalán — magyarázza Valovics István, és hogy minden érthetőbbé váljon, azt javasolja, nézzek meg egy gurítást, hogy elképzelhessem, miféle nehéz műveletről van szó. Forgó Jánossal, a ferencvárosi rekonstrukció koordinációs bizottságának titkárával figyelem, hogyan gurítanak Ferencvárosban. — Látja, a Hruscsov-Diesel, az a sosem fáradó mozdony fellökte a szétkapcsolt kocsikat a domb széléig — mutat abba az irányba, ahol ezek a jelenetek lejátszódnak, s hirtelen megrántja a karom. — Lépjen hátrább, ő az erősebb — figyelmeztet, s ami azt illeti, okkal. A kocsik, mint a síugró a sáncról, elrugaszkodván, robogni kezdenek felénk. Ha egy zabszem elférne, csodálkoznék, ijedten még egyet hátrébb lépek, csak arra ügyelve, nehogy elszalasszak akár egy mozdulatsort is. A kocsi már nincs öt méterre sem, és sebessége egyre nő, a szele az arcunkba suhint; mi lesz itt, te jó ég, gondolom, amikor az előttem lévő sín mellől egy otromba vasszerkezet emelkedik fel, mintha hirtelen láthatatlan kezek kiszélesítették volna a pályát, erre gördül rá a vagon, és elté-