Budapest, 1986. (24. évfolyam)

9. szám szeptember - Wellmann Imre: A sok ostromot megszenvedett város

Török világ Budán BHHHHHHHBHHHHIiHHHBHÍ (8.) WELLMANN IMRK A SOK OSTROMOT MEGSZENVEDETT VÁROS Amióta az oszmán hatalom 1541-ben közel másfél évszázadra hatalmába kerítette Budát és Pestet, a két városnak nem kevesebb mint hat ostrommal kellett szembenéznie. Előzőleg a török — Budának a mohácsi csatát követő felprédálása után — két ízben is számottevő erőfeszítés nélkül lett úrrá a városon. Először 1529-ben, midőn I. Szulejmán szultán Bécs ostromára haladtában akkora sereggel jelent meg Buda alatt, hogy — amint utóbb Evlia Cselebi írta — a Duna vize öt rőfnyit apadt, amikor a katonái lovaikat odahajtották itatni. A „csillagsokaságú" had láttán a várost már két esztendő óta birtokló Habsburg Ferdinánd német őrsége megnyitotta Buda kapuit, s a szultán harc nélkül átadhatta a magyar királyok székhelyét János királynak. Mire 1530 őszén I. Ferdinánd serege Buda alá érkezett, hogy visszafoglalja, János mind a város védőrendszerét, mind őrségét megerősítette, úgyhogy sikerrel állt ellen a Roggendorf vezette hadak ostromának. Miután azonban János, két héttel fiának, János Zsigmondnak megszületése után, erdélyi útján 1540. július 21-én meghalt, Ferdinánd, aki hangoztatta, hogy Buda megszerzésétől függ az ország üdve és fennmaradása, már ez év őszén, majd 1541-ben újra sereget küldött Fels, illetőleg ismét Roggendorf parancsnoksága alatt a két város elfoglalására. Az előbbi azonban csak Pestet tudta birtokába venni, Roggendorf pedig, mikor végre a töröktől fenyegetve visszavonulásra szánta magát, a pesti oldalra átkelőben két tűz közé került, és megsemmisítő vereséget szenvedett. Mire a szultán főseregével augusztus 26-án Pest mezejére érkezett, hogy másnap Óbudára tegye át sátorszállását, töredékével sem kellett szembenéznie Ferdinánd hadainak. Ám Buda védői, élükön Martinuzzi György baráttal, nem örülhettek nyugodtan a sikerrel kiállt ostromnak, amint Izabella királyné kezdettől fogva sem, mert mélységes aggodalom töltötte el őket a jövőt illetően; nem tudtak szabadulni a gondolattól, hogy sorsukról Szulejmán dönt ezután. A 28-i tisztelgő látogatásról, melyet Martinuzzi negyvenedmagával tett nála, ugyan valamennyien bántódás nélkül visszatértek. Ő ellenben másnap követet küldött a királynéhoz ajándékokkal, s azzal az üzenettel, hogy rövid időre küldje el hozzá gyermekét, mert látni szeretné védencét (a csecsemő János Zsigmondot ugyanis Martinuzzi 1540. október 17-én azután kiáltatta ki királlyá Rákos mezején, hogy Szulejmán hozzájárult: János király országát fia örökölje). Izabella zokogásban tört ki, a magyar urak is megrémültek, de a kívánság elől nem volt mód kitérni. A gyermeket aranyos kocsiba tették, úgy vitték a szultán elé Martinuzzi, Petrovics Péter, Werbőczy, Batthyány Orbán, Podmaniczky, Török Bálint kíséretében. Á félelem nem volt alaptalan: Szulejmán környezetében a többség valóban azon a véleményen volt, hogy a csecsemőt s a magyar urakat ölesse meg a szultán, vagy a királyfit vitesse el janicsár-növendéknek, vagy bármilyen más szolgálatra. Ám a „Nagy Úr", „akihez a világ királyai és császárai kézcsókrajáruinak", kegyelmességét akarta kimutatni. János Zsigmondot „fiává fogadta", Erdélyt tiszántúli részekkel rá ruházta — azzal a föltétellel azonban, hogy neki anyjával, az özvegy királynéval, akit úgy fog becsülni, „mintha tulajdon kedves rabnője volna", Erdélybe kell távoznia; Budát ugyanis nem bízhatja rá, azt csak ő, a szultán tudja megvédeni, azért ő fogja a királyfi számára megtartani. Ezalatt a janicsárok a város kapuin keresztül, melyeket előttük nem lehetett bezárni, egymás után beszivárogtak, s a fontosabb helyeket adott jelre hatalmukba kerítették. Magyarország fővárosa a mohácsi csatavesztés tizenötödik évfordulóján, 1541. augusztus 29-én kardcsapás nélkül az Oszmán Birodalom részévé lett, egyszer s mindenkorra megszűnt a magyar királyok székhelye lenni. Nem kétséges, Szulejmán céltudatosan készült arra, hogy Budát hatalmába kerítse, s kezéből ki ne engedje többé. 1517-ben kalifává, a próféta helyettesévé nyilvánította magát. Ezáltal a mohamedán népek fölött a világi és az egyházi hatalmat a maga kezében egyesítette, s ha hadat üzent, az szent háború volt, dzsihád, katonáit az a tudat fűtötte, hogy küzdelmükért a földön rang, dicsőség, jólét, s ha hősi halált halnak, örökre szóló paradicsomi boldogság lesz a jutalmuk. A szultán egyébként is roppant hadi erejét még lángoló hit is fokozta a gyaurok megsemmisítésére törő szent háborúban. Az oszmán nagyhatalom fanatizált tömegekre építő hódító törekvéseinek csak olyan keresztény összefogás vethetett gátat, melyet a harcra az egykor a keresztes hadjáratok előtt állóhoz hasonló szent cél lelkesít. Más idők jártak azonban ekkortájt Európában. A kereszténység erőit dinasztikus és egyéb hatalmi versengések és vallási ellentétek osztották meg, sőt fordították szembe egymással. Együttérzésre indított ugyan a mohácsi katasztrófa híre a nyugati országokban, de az egészet lényegében a magyarok külön ügyének tekintették, hiszen a török nem szállta meg az országot, s erőik egyesítése helyett a magyarok két király oldalán álltak szemben egymással. A részvét csak akkor kezdett a részvétel irányába fordulni a török hódítás megállítására irányuló küzdelemben, amikor annak veszélye Közép-Európát kezdte fenyegetni. Bécs 1529-i, Kőszeg 1532-i ostroma még epizód csupán, végigvitt küzdelem helyett alig volt több oszmán részről a szembenálló erők kipróbálásánál. Buda eleste azonban s a török ottani tartós berendezkedésre törekvése már messzeható fenyegetést jelentett, amint az bőven megmutatkozott a közvéleményt főképp német földön tükröző nyomtatott híradások, röpiratok jelentősen megnőtt számában; s ez már tettekre mozdító erőt is rejtett magában. Amit a magyar királyok és országgyűlések évtizedeken 30