Budapest, 1986. (24. évfolyam)

9. szám szeptember - Gazsó L. Ferenc: Szállodáról szállodára

Hol szakadt el a lánc? Szállodáról szállodára Ha kedvünkre, kortalanul bolyonghatnánk az idő alagútjában, most szemtanúnak hívnám Budapestre a bajor Kohl urat. A história szerint Kohl úr 1841-ben, világjáró utazgatásai közben hozzánk is eljutott, és e szavakkal áradozott: „Az utóbbi évtizedekben német földön jő, sőt pompás fogadók tömege keletkezett, de amit Pest az idegenek érdekében tett, kétségkívül felülmúlja azt. Ami a tervszerű berendezést és az elgondolás nagyszerűségét illeti, ezek a fogadók még a legtöbb bécsit is felülmúlják." Hol szállhatott meg a német utazó? Talán az első Duna-parti szállodában, a Magyar Királyban, amely már 1814-ben ott állt, ahol ma a szállodások „istrángját" tartják: a Belkereskedelmi Minisztérium helyén. Abban az időben, mikor Kohl úr nálunk vendégeskedett, a Magyar Királyba járt az úri világ, nemcsak hálni, de szórakozni is. Ha csak négy-öt esztendővel korábban érkezik Kohl úr, láthatta volna a svéd marionett-színházat vagy Bihin Józsefet, az óriást, akit a társasági hírek szerint kora legszebb férfiának tartottak a hölgyek. Mehetett éppen a Vadászkürtbe is — a mai Aranykéz utcába —, s akkor bizonyára őt is megörökítette volna Held lovag, az ismert arcképfestő. A Fehérhajóba akkortájt a technika csodájára járt átutazó és őslakos. Ha oda vetette jó sora, bizonyára megnézte a kiállított varrógépet, s a mustráért leszurkolt tíz krajcárt. Székesfővárosunkban a szállodák voltak a társasági, irodalmi, művészeti élet központjai is. A Fővárosi Lapok 1877-ben első oldalon adta hírül: „Liszt Ferenc az idén csak egyszer fog játszani nyilvánosság előtt, a hangverseny a Hungária Szállóban lesz." A Hungáriában, ahol a századfordulónál alig fiatalabb budapesti útmutató szerint „nem ritkán fejedelmi személyek is megfordultak". Egyszóval, kedves Kohl úr, nem csodáljuk, hogy jól érezte magát nálunk, s ámuldozott a vendégfogadás színvonalán, a honi nagy reformkor kellős közepén. Arról, sajnos, nem szól a fáma, hogy később visszatért-e hozzánk. Jöjjön hát most, a képzelet szárnyán, közel az ezredfordulóhoz. Nyeli a pénzt Hova vigyük Kohl urat? Messziről jött vendégnek illik a szépet és a jót megmutatni, különösen, ha az idegenforgalom értőjével állunk szemben. Kezdjük mindjárt — nyugat felől — a budai oldalon. A Novotel tájba rejtőző, egyszerű külsején ne lepődjön meg ön — eleget fanyalogtak rajta a mindenhez értő budapestiek. S szemére hányták a pár évvel korábban még ajnározott, koszorús építésznek, Finta Józsefnek, hogy a szálloda szó a szállotából származik ám! A szállota pedig a palotából. Márpedig a Novotel, és ha kissé beljebb merészkedünk a városba, a Buda-Penta híján van a díszes pompának. De lépjünk csak beljebb. Igyunk meg egy feketét a Penta teraszán, vagy talán egy krigli bajor világost odalenn, a sörözőben. Ugye, leesik az álla a messziről jött embernek is a pompás belső terektől, a kényelemtől, az eleganciától?! A Buda-Penta kiskorú még, idén nyáron volt négyéves. És önnek, kedves Kohl, aligha kell magyarázni, mit jelent az, hogy már a harmadik évben a saját lábára állt, önfinanszírozó lett. Rajta a kopás apró jeleit sem lehet felfedezni. Két hónapja sincs, hogy kifestették. Nyeli a pénzt ez a ház, akárcsak a többi, de hozza is. Csoportokkal, visszajáró törzsvendégekkel, a Budapestüket fölfedezőkkel. S korántsem csak a turisták tartoznak ide, hanem az ülésezők, a konferenciázók is. Nagy divat ez manapság. Ha az ön idejében Bem tábornok érdemrendjeit csodálhatta meg a nép a szálló halljában — nem sokkal a kiegyezés után —, vagy éppen Liszt zongorajátékát hallgatta a vájt fülű publikum, ma nemzetközi tanácskozásokra jár. S mióta a Novotel tőszomszédságában fölépült a kongresszusi központ, még szívesebben jönnek a konferenciázók. Sajnos a kongresszusi központ igazán nagy kongresszusok rendezésére nemigen alkalmas. Ahhoz tovább kell építeni. Egyelőre erre futotta. Vörös luxus? Ne törjük ezen a fejünket, tisztelt vendég, attól több pénzünk úgyse lesz, menjünk inkább föl a Várba. A Hiltonba. Csodálkozik? Mások is bámultak, mikor a világhírű szállodalánc nevét adta, vendégkörét küldte egy magyar hotelhez. A megnyitáskor, idestova tíz éve, a tekintélyes Le Nouvel Observateur című lap így kommentálta az eseményt: „Vörös luxusszálló, a szállodai kapitalizmus zászlóvivőjének, a Hilton Internationalnak első, Kelet-Európában felállított, amerikanizált luxusszállodája, amelyben építészeti tündérmesévé olvad össze a román, a gót és a barokk stílus." Az igazsághoz tartozik, hogy a világcég csak nevét adta a mi Hiltonunkhoz, azt sem olcsón. Maradjunk még kicsit Budán. Mielőtt átkelnénk a Duna túlpartjára, ugorjunk be a Gellértbe. Lásson végre egy olyan szállót is, tisztelt vendég, ami nem az utóbbi tíz évben épült a városunkban. A Gellért pezsgőfürdője prospektusok címlapján díszlett már 50-60 évvel ezelőtt is. Újjáépítése sokáig tartott, alig győztük kivárni, de ma ismét a régi fényében ragyog. A Gellértnek vannak hagyományai. Itt valaha Gundel vezette a konyhát, s ez volt az a palota, ami hogy, hogy nem, komoly találat nélkül megúszta a második világháborút. Már 1946-ban kinyitott, Károlyi Mihály és Yehudi Menuhin voltak az első szállóvendégek. Séta a korzón Ne csodálja, tisztelt úr, hogy pesti földre lépve különösen kihúzom magam. Sétáljunk csak a Duna-parton. Híre-hamva sincs a Magyar Királynak vagy az István főhercegnek, a Ritzet is rég lebontották. De nézze csak: helyén ott a Forum, s mindjárt a párja is, amerre Eötvös József szobrának figyelemre intő bal keze mutat: az Atrium Hyatt. Negyedórás sétára pedig a Duna Intercontinental, ami annak idején 1969 szilveszterén az áttörést hozta: ez volt az első, luxus színvonalú, panelból épült szálló Budapesten. Tervezője, a már emlegetett Finta József arról álmodott, s talán álmodik még ma is, hogy kinyitja ezt a várost a Duna felé. Ha már egyszer rendkívül látványosan szeli ketté a nagy folyó, épüljön be végig szállodákkal a pesti part, s jönni fognak a külföldiek tömegével. Ebből az álomból kiábrándító volt az ébredés, de ami kész, ami a miénk belőle, arról alighanem 1986-ban is leírhatja azokat a dicsérő szavakat, Kohl úr. Tudja mit? Korzózzunk a Váci utcában. Ha elfárad, ott a Taverna, tavaly novemberben adták át, s ezzel eltűnt az utolsó foghíj is a Belvárosból. Hallgassuk csöppet az óratoronyból kiszüremlő halk zenét — kedvelt találkahelye ez a pestieknek —, aztán üljünk le a pezsgőbárba egy pohárkára. Jóleső érzés, kedves Kohl, hogy így áradozik. Nem hitte volna, mert odaát, ha kidugja fejét az időalagútból a napvilágra, még ma is, sőt, mostanában megint, sokat beszélnek vasfüggönyről, romló életnívóról. Ne firtassuk, legyen ez a perc ünnepi. A békesség perce. S a számvetésé. Budapestnek ma tizenkét luxusszállója van — négy- és ötcsillagosak. 10