Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - TÉKA

téka LÉVAI BÉLA Vízválasztó Érdekesnek ígérkező sorozatban, az Újságíró Könyvtár első darabjaként jelent meg Lévai Béla Vízválasztó című könyve. Bár a kiadó nem utal a sorozat indításának okára — sem előszóban, utószóban, bevezetésben vagy netán „beharangozóban" —, célja minden bizonnyal az lehetett, hogy bemutassa az olvasónak korunk jeles újságíróit. Legalábbis erre következtethetünk, amikor a „zsebbe való" Újságíró Könyvtár további szerzőinek nevét olvassuk a 115. oldalon: Gombó Pál, Vasvári Anna, Rapcsányi László, Antal Gábor. A Vízválasztó memoárkönyv, de mégsem sorolható az utóbbi években oly gyakran megjelentetett, a második világháború eseményeivel foglalkozó visszaemlékezések hömpölygő cselekményű leírásai közé, hiszen történelmünknek 1939-től 1949-ig tartó évtizedét (de micsoda évtizedét!) öleli át. Mint a fotóművész: pillanatképekből (saját korabeli cikkeinek részletei) és emlékezetéből ismét előhívott képekből három dimenzióban fűzi egybe tíz év eseményeit: a történelem ez ideig legdrámaibb apokalipszisát, egy újság születését fegyverropogások között — egy sajtóorgánum, az Új Szó véges, ám üstökösként ragyogó pályáját — és egy (fiatal) ember magáratalálását, a céllal, az eszmével való találkozását, a történelem erőihez és eseményeihez való felnövését, majd a múltba visszatekintő ember bölcs, olykor fájdalmas, esetenként nosztalgikus hangvételű önvizsgálatát. Március 19-e a szerző életében szinte kabalisztikus erővel bír: „1944. március 19-ről jut eszembe: 1914. március 19-én születtem, 1939. március 19-én, négy nappal újoncesküm után már bevagoníroztak, s vittek a csehszlovák határra készenlétbe, 1940. március 19-én árvízszabadságot kaptam, hogy szüleim dunavecsei házából segítsek kimenekíteni holmijainkat, egy évvel később az árvíz megismétlődött: 1941. március 19-én már a romokat takarítottam az újra elöntött, de most már össze is dőlt házból, 1942. március 19-én... munkaszolgálatos behívó; 1943. mácius 19-én: semmi különös, csak annyi, hogy minden étel híján ezen a napon rágtam először fakérget..." És ebben a történelmi ívben sorsdöntőnek bizonyul számára az Illés Bélával való találkozás 1944-ben. Illés Béla a találkozásra a Pesti hétköznapok című írásában így emlékezik vissza: „... Lévai Béla nyáron került szovjet hadifogságba... Az egyik fogolytáborban találkoztam vele Galíciában... Kérdeztem, mivel foglalkozik... Amikor a fiú azt felelte, hogy tud gyorsírni, rákiáltottam: — Megpróbáljuk! Diktáltam neki... Meglehetősen pontosan írt. Aznap délután mellettem dolgozott, másnap már a szovjet hadsereg alkalmazottja volt. Pestre mint a hivatalos Magyar Újság munkatársa jött velünk." Háborúban született újság. És milyen szerkesztői gárda! Főszerkesztő: Illés Béla, helyettese: Kassai Géza, munkatársak: G. Fazekas Erzsébet, Szabó Ferenc (a zeneszerző), Wagner Anna, Oldner Vladimir, Rosta Endre, Mérei Ferenc — hogy csak néhányat említsünk közülük. Az újság első példányát — szeptember 26-án — még Lvovban nyomták, de ahogy hatolnak előre a Vörös Hadsereg alakulatai, úgy kerül a szerkesztőség is egyre közelebb Magyarországhoz, majd — Debrecenben egyesülve egy magyar nyelvű frontlappal, a Híradóval — Budapesten már Új Szó néven folytatja tovább a szovjet hadsereg lapja a pályafutását. „1945. február 13-án rendkívüli kiadásban jelenik meg az Új Szó, első oldalán az ünnepi napiparancs, felette a szalagcím: Budapest szabad! Ettől kezdve hetenként háromszor, szeptembertől pedig naponta ott az utcán a lap." S mit csinál Lévai? ír! Segít feltárni az országot ért károkat, tudósít a koalíciós idők viharos parlamenti csatározásairól, interjút készít a párt vezető politikusaival, tudósít az új, demokratikus hadsereg toborzásáról és az első hadifogoly-szállítmányokról, beszámol az elrabolt magyar kincseket hazahozó „aranyvonat" érkezéséről és Károlyi Mihály fogadtatásáról, tudósít a népbíróság és a háborús főbúnösök tárgyalásairól. (Ezt a tevékenységet tizennégy történelmi értékű fénykép-függelék illusztrálja!) Mindezt kevesen tudják róla. Elsősorban talán azok, akik harminc éven keresztük kezükben tartották az ország egyik legnagyobb példányszámban megjelenő hetilapját, a Rádió-, majd utódját, a Rádió- és Televízióújságot, amelynek impresszumában róla csak ennyi állt: főszerkesztő Lévai Béla. Ma is rendszeresen publikáló újságíró, változatlan erővel dolgozik a Magyar Rádió történetének feldolgozásán (most jelenik meg a könyv második kötete), s ő a szerkesztője a Rádió és Televízió Évkönyveknek. B. NAGY JÓZSEF AGÁRDI PÉTER Művészet és közösség Egy-egy újonnan megjelenő könyvet kézbe véve az ember olykor kénytelen restellkedni. Itt van például Agárdi Péter Művészet és közösség című kötete. A benne szereplő írások egytől-egyig ismerősek számomra: az elmúlt másfél évtizedben olvastam azokat a különböző irodalmi, művészeti és politikai folyóiratokban. Bevallom, megjelenésük időpontjában nem mindegyikük hatott rám reveláló erővel. Most viszont, egymás után olvasva a kötetbe gyűjtött tizenkilenc művészetelméleti és művészetpolitikai tanulmányt, vitacikket, esszét, tudatosul csak bennem igazán, hogy milyen értékes, töprengésre késztető gondolatokat, a dolgok, jelenségek mélyére hatoló meglátásokat is hordoznak, tartalmaznak Agárdi Péter írásai, s hogy szerzőjük egészen kimagasló szintézisteremtő képességekkel rendelkezik. Szerencsére, mielőtt még lelkiismeretfurdalásba csapna át e megkésett felismerés miatti átállásom, a szerző megnyugtat könyve előszavában, amikor ezt írja: „...Születésük (a kötetben lévő írásoknak — A szerk.) időhatára másfél évtizedet ölel át: az első 1971-ből, az utolsó 1985-ből való. Tizenöt év alatt sokat változott a valóság — a szerző is." Sietve hozzáteszem: az olvasó is... Mindazonáltal, hogy Agárdi Péter a mindenkori napi kulturális politikát szem előtt tartva fogalmazta meg véleményét, értékítéletét művészeti életünk leglényegesebb és legkényesebb kérdéseiről, gondjairól, írásai csipetnyit sem veszítettek időszerűségükből. Agárdi ugyanis a politika egészét, mindenekelőtt a kultúrpolitikát állandó fejlődésben, mozgásban lévőnek, a változó valósághoz rugalmasan igazodónak tekintette és tekinti ma is. Ebbéli hitében, vélekedésében azok a kulturális irányítás bizonytalanságaiból, egyegy „melléfogásából" adódó működési zavarok sem tudják megingatni, amelyeket ő maga is tisztán lát: az egyes alkotóműhelyek válsága, a kultúra „elanyagiasodása", a művészetkritika arctalansága, értékrendjének „fellazulása", a művészeti közélet etikátlanságai stb. Ha ez a helyenként „elfogult" szemlélete olykor vitára ingerel is, az viszont vitathatatlan erénye a szerzőnek, hogy nyitottan, minden értékre figyelve szól a művészet mai szerepéről, a szocialista kultúra mibenlétéről, jövőjéről. Számára a művészetpolitikai állásfoglalások szelleme a fontosabb, nem pediglen a betűje. Agárdi Péter kritikai észrevételeiben, bíráló megjegyzéseiben, valóságfeltáró elemzéseiben nem számon kér, hanem a marxista esztétika változó körülmények közepette is helytálló alapelveinek gyakorlati érvényesítését, érvényesülését szeretné viszontlátni az alkotó műhelyek teljesítményeiben, a kritikai életben, a művészetek és a közönség kapcsolatában. Sokatmondóak, figyelmet felkeltően orientálóak a könyv fejezetcímei (Kultúra és értelmiség; Művészet, szórakozás, közművelődés; Irodalom, kritika, szellemi élet). Ahány írás, annyiféle téma, gondolatsor, mégis az olvasó úgy érezheti, hogy nem művelődés- és művészetpolitikai tanulmánygyűjteményt, hanem önálló monográfiát kapott kézhez. Bármiről (giccsről, álirodalomról, sajtóról, tévéjátékokról, szórakozásról, korszerű műveltségről, művészetértelmiségről stb.) szóljon ugyanis a szerző, mindegyik cikkének a középpontjában az érték védelme áll. A művészet társadalmi szerepének, a kultúra demokratizálódásának fontossága a kiindulópont és a végkövetkeztetés is egyben Agárdi Péter valamennyi eszmefuttatásánál, elemzésénél. Éppen ezáltal válik a kötet mindannyiunk számára orientáló kalauzzá napjaink vitáktól hangos művészeti életében. (Múzsák Közművelődési Kiadó) ERŐS ZOLTÁN SIPOS TAMÁS A pénz istállója Nosztalgiával gondolunk a lóra. Ez a szép testű, intelligensnek mondott állat kivonult életünk hétköznapjaiból. Gurbel Lipót ügető idomár szerint azonban még ma is hozzánk járnak tanulni Anglia, az NSZK, Hollandia ismert nagyjai — osztrákok, bajorok, különböző hercegek, uralkodó családok tagjai fordulnak meg a főváros ügetőjén, melynek pályáját Európa egyik legjobbjának tartják. Sipos Tamás a Kerepesi úti sárga kerítés 46