Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Földesi József: Emlékezés Mező Imrére

dője: hol félve, hol rettegve, hol pedig örömteli bizakodással az édesanyját és a testvéreit indult megkeresni. A magyarországi deportálásokról Franciaországban szerzett tudomást, még reménykedett, hogy annyi év után viszontláthatja a családját. Bár nem szeretett róla beszélni, a hozzá nagyon közel állóknak mégis elmondta, hogy élete legszörnyűbb, legszomorúbb napja volt, amikor megtudta: édesanyja és — Amerikában élő ikertestvérét leszámítva — nővérei a fasizmus áldozatai lettek. Miután első világháborút túlélő bátyjáról sem tudott semmit, megértette, hogy családjukból egy szál maga maradt. Az egyetlen, akivel mégis találkozhatott: Bella nővérének a lánya, az akkor férjhez ment Ganz Dezsőné. Ganzékat zuglói lakásukban kerestem fel, ma már mindketten nyugdíjasok. Kisgyerek korában Ganzné még találkozott Mező Imrével, de ennek emléke elhomályosult benne. — Hatan voltunk testvérek: öt leány és egy fiú — kezdi nehéz szívvel. — Margit, Imre bácsi ikertestvére, ki akart engem vinni Amerikába, mert nem volt gyermeke, de az édesanyám nem engedett. Úgy tudom, hogy már Margit néni is meghalt. A megszállás alatt Szabolcs-Szatmárból a németek szinte mindenkit elvittek Auschwitzba. Ramocsaházán legfeljebb, ha egy-két család maradt meg. Nagymama akkor már Nyírcsaholyban, az egyik leányánál élt, onnan hurcolták el. A nácik a koncentrációs táborokban csak azokat „tárolták", akikből ki tudtak — ki akartak sajtolni valamit, a gyengéket, öregeket és gyerekeket azonnal gázkamrába vitték. Köztük négy kishúgomat is. Én csak azért maradtam meg, mert kiválasztottak erdei munkára. Imre bácsit nagyon megrázta édesanyjának és testvéreinek elvesztése. Elment Ramocsaházára, ott sírt az öreg házuk előtt, alig akart eljönni onnan. Jó ideje hallgattunk már, amikor Ganz Dezső megszólalt: — Miután hazajöttünk, és összeházasodtunk, megnéztük, mégis mi maradt Nyírcsaholyban. Merthogy tőlünk mindent elvittek, nem volt se bútorunk, se semmink. Csaholyban egy özvegyasszonynál megtaláltuk a feleségem örökségét, két széket, egy ágyat és két tehenet. A bútort már elhoztuk, a teheneket még nem, amikor eljött hozzánk Mező Imre Hodászra. Mondtam neki: láthatod, mi is szegények vagyunk, úgy gondoltam hát, hogy el kell hozni attól az asszonytól a két tehenet is, mivel nem az övé. Eddig tartotta, fejte, rendben van, nem is szólunk érte semmit, de most már adja vissza. Imre először csak nézett rám figyelmesen, majd megkérdezte: — Ugye, te cipész vagy? — Igen, az vagyok. — És abból is élsz? — Miből másból? — Nem is értesz a paraszti munkához? — Nem én, de azt a két tehenet jó pénzért eladhatjuk. Megint nem szólt, hanem fogta magát és elment Nyírcsaholyba körülnézni. Késő este volt, mire visszajött. Én még dolgoztam, már csak azért is, hogy megvárjam. Leült mellém egy kissámlira, és beszélgettünk. Egyszer csak azt mondta: — Figyelj ide! Te azzal a két tehénnel sohasem fogsz paraszti munkát végezni, akiknél viszont most van, azoknak nincs lovuk, ősszel a két tehénnel szeretnének szántani. És nem is csak ők, a faluban több család is számít arra a jószágra. A lovak, ugye, elpusztultak a háborúban, talán még az is előfordult, hogy emberek magukat fogták az eke meg a borona elé. — Márpedig, ha a parasztok nem tudják elvégezni az őszi munkákat — folytatta —, akkor mi éhen pusztulunk. Te is meg én is, meg mindannyian. Hát ezért olyan fontos most az országnak az ő munkájuk. A végén meggyőzött, hogy ne hozzuk el azokat az állatokat. De még ezzel sem ért véget... A bútort is vissza kellett adnunk. Nem is, hogy kellett, hiszen ő csak szép szóval elmagyarázta, hogy miért jobb, ha visszaviszem. Azt mondta: fiatalok vagytok, azzal az egy ággyal és két izékkel úgyse mentek semmire; hamarosan kidobnátok, hiszen tudom, hogy új bútort szeretnétek venni. Annak a szegény özvegyasszonynak meg a két gyerekének viszont nagyon hiányzik az az ágy meg az a szék. Magamban azt gondoltam: az ő családjáé volt, ha ő vissza akarja adni, akkor nekem is vissza kell adnom. Egy kicsit csodálkoztam ugyan rajta, de valahogy szégyelltem volna neki ellentmondani. Mindezt csak azért mondtam el, mert mutatja, hogy milyen volt. Mennyire csak azt nézte, mi a hasznosabb a közösségnek, és hogy ki a rászorultabb. Az évek folyamán Mező Imre ízig-vérig budapesti pártmunkás lett, érzelmileg is elsősorban a fővároshoz kötődött, de a vidéktől sohasem szakadt el teljesen. Szabolcs, Ramocsaháza pedig különösképpen kedves maradt a számára. A munkás-paraszt szövetséget, a főváros és a vidék kapcsolatát mindig is az egyik legfontosabb dolognak tartotta, és meg is tett minden tőle telhetőt az erősítése érdekében. Ha tehette, egyszer-egyszer ellátogatott Szabolcsba, Ramocsaházára és környékére, de jobbára inkább az otthoniak keresték fel őt. Tudták, hogy bizalommal fordulhatnak hozzá, s a meghallgatáson, a jó tanácson túl segítségre is számíthatnak. Miután visszajött Ramocsaházáról, Mező rendkívül nagy ambícióval kapcsolódott be a Karolina úti hathónapos Központi Pártiskola munkájába. Az iskola igazgatója a kiváló marxista tudós, Rudas László volt, tanára egyebek között Andics Erzsébet, Ilku Pál, Havas Ernő, Nagy Tamás, Otta István és Mód Aladár. Rendszeresen tartottak előadásokat a párt akkori vezetői, politikai bizottságának, titkárságának tagjai is. Az alapvető marxista ismeretek oktatása mellett nagy figyelmet fordítottak a májusi országos pártértekezlet — vagy ahogy mondani szokták: a „pünkösdi konferencia" — határozataira, az ott elhangzott előadásokra. Vagyis a párt — de nyugodtan mondhatjuk, hogy az ország — előtt álló legfontosabb politikai és gazdasági feladatok sikeres végzésére készítették fel a párt kádereit. Mező Imre nagy akarattal és lelkesedéssel fogott hozzá mind a marxista klasszikusok, mind pedig a pünkösdi konferencia anyagának a tanulmányozásához. Életének különösen szép időszaka volt ez. Mariska hazajött