Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - P. Szabó Ernő: A kutak békéje

REJTETT KINCSEK A KUTAK BEKEJE Gyermekkoromban kisvárosban éltem. Álmos kisvárosban, mondhatnám, ha a gyerekek álmosnak tarthatnának egy várost. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy nagyon poros volt ez a városka. Még a főtere is, ahol sápadozó japán akácok sorjáztak, s ott állt az Erzsébet-kút. Már régen elbontották, azt viszont ma is egészen pontosan látom magam előtt, hogy emberek tolonganak a kút körül, kocsik állnak meg mellette. A kút a tér, sőt a város középpontja volt, akkor is vonzott, ha igazából nem volt dolgunk arrafelé. Ez a kút jutott eszembe, amikor a Vörösmarty téren sétáltam a minap, majd a Váci utcán s a Kristóf téren, és láttam, hogy díszkutak kerülnek a közterekre. Kerülnek, vagy visszakerülnek, mert egyszer már álltak, szolgáltak valahol, míg a városrendezés vagy az ízlés változó szempontjai le nem parancsolták őket a színről. Most újra divatba jött a századforduló, olyannyira, hogy a Belváros századfordulós képének rekonstruálása során olyan művek is helyet kapnak a tereken, amelyek valójában sohasem léteztek. Ilyen például a Vörösmarty téri, oroszlánokkal díszített kút. Ez tulajdonképpen egy kandelábert és egy kútmedencét házasít össze, hozzájuk újonnan faragott állatfigurákat társít. Sok lenne a kút ennek a térnek akkor is, ha valóban itt állt volna a közelben valahol, valamikor, így viszont különösen fölerősödik az emberben az érzés, hogy a régi, „poros" pesti tereken is állt annyi, s olyan díszkút, hogy konstruálás helyett ezek rekonstruálásával is megfelelően színesíthetnénk a városképet. A város életének nélkülözhetetlen része volt a kút, s az ember alapvető jellemzője a díszítő kedv, a harmonikus, részletekben gazdag környezet kialakítása. A kút kezdetben csak praktikus célokat szolgált, de minden különösebb nehézség nélkül ruházhattak rá díszítő funkciót is, hiszen ahhoz, hogy a kútház időálló legyen, tartós anyagból kellett megformálni, innen pedig már csak egy lépés volt a szoborral való díszítés igénye. A díszkutak története művészet — s, persze, várostörténet is egyben. A budai Várnegyed kútjait például a török kiűzése után a Szabadság-hegyről induló, a híres középkori vízvezetékkel együtt építették újjá a 18. század elején. A Szentháromság téren állt kutat Mossleithner Rupert budai kőfaragó faragta, Hörger Antal készítette a ráhelyezett Szent Ignác-szobrot. A század végén, a jezsuita rend megszüntetése után „időszerűtlenné" vált a szent, más díszítő szoborral kellett kicserélni. Ekkor készült városvédelmünk jelképes, kalandos sorsú alakja, Paliasz Athéné szobra. Adami Károly készítette a szobrot 1785-ben; ő 280, a lándzsát aranyozó Lázár József 25 forintot kapott. A Várban nagyjából ebben az időben három másik kút is épült, s a budai oldalon majdnem egy tucatnyi, tartós anyagból készült és nyilván eléggé ízlésesen kialakított kutat tartott számon a krónika. A pesti oldalon viszont csak a múlt század elején készült az első díszesebb kút a terézvárosi plébániatemplom elé. Ez volt az Oroszlánfejes-kút, amely később sok más társával együtt a perifériára, ez éppen a Népligetbe került, arra várván, hogy valóban méltó helyen 28